Egy szókimondó katona fordulatos élete és rejtélyes halála

A nácik legyőzése után a szovjetek ellen is vállalta volna a harcot

Lovastiszt volt, ám végül páncélos tábornokként vált történelemformáló személyiséggé. Nagy szerepet játszott a harmadik birodalom legyőzésében, de a szovjet veszélyt is hamar felismerte, nyíltan hangoztatta az ellene való fellépés szükségességét, és meglehet, éles antikommunizmusa vezetett a halálához. Ő volt George Smith Patton négycsillagos tábornok, a II. világháború egyik legtehetségesebb amerikai hadvezére.

A leendő tábornok 1885. november 11-én látta meg a napvilágot San Gabrielben, Los Angeles egyik elővárosában. Felmenői közt több katonatiszt akadt, s benne is korán felébredt a vágy a katonai pálya iránt. Középfokú tanulmányai után, 1902-ben a híres West Point-i Katonai Akadémia hallgatója lett, melynek elvégzése után a lovasságnál lépett szolgálatba. Fiatal tisztként több sportot is űzött: úszott, célba lőtt, lovagolt, vívott, s az amerikai öttusacsapat tagjaként az 1912-es stockholmi olimpián is részt vett, ahol a legeredményesebb amerikai öttusázóként 5. helyezést ért el egyéniben.

Miután 1917 áprilisában az Egyesült Államok az antant oldalán belépett az I. világháborúba, Patton a Franciaországba vezényelt amerikai expedíciós hadsereg lovastisztjeként került ki a nyugati frontra, ám ekkor már bontogatta szárnyait egy új fegyvernem, a harckocsizói, és a majdani tábornok hamar felismerte a benne rejlő hadászati, harcászati lehetőségeket, a világégés után pedig sokat foglalkozott a páncélos fegyvernem fejlesztésének, harci alkalmazásának a kérdéseivel. Aztán elérkezett 1941. december 7., az Egyesült Államok elleni japán támadás napja, melyet követően a harmadik birodalom – a távol-keleti szigetország szövetségeseként – hadat üzent az USA-nak, így a háborúba keveredett Amerika páncélos tisztjeként azt is megmutathatta, mire képes a harctéren.

Első bevetésére 1942 novemberében került sor, amikor amerikai és brit csapatok szálltak partra a németekkel kollaboráló francia Vichy-kormány fennhatósága alatt álló észak-afrikai francia gyarmatokon, a marokkói Casablancánál, valamint az algériai Oránnál és Algírnál. Patton vezérőrnagyi rangban, hadosztályparancsnokként vett részt Casablanca elfoglalásában, majd a francia gyarmati hadsereg veresége és az angolszász szövetségesek oldalára való átállása után jelentős szerepet játszott a Tunéziát megszállt német–olasz erők elleni harcokban és kapitulációra kényszerítésükben, melyet követően háromcsillagos tábornokká léptették elő, és kinevezték a 7. amerikai hadsereg főparancsnokává. 1943. július 9-én – a Montgomery tábornagy által vezetett 8. brit hadsereggel egyidejűleg – Patton is partra szállt Szicíliában, július 22-én már a sziget fővárosát, Palermót is bevette, augusztus 7-re pedig az egész szárazulat a szövetségesek kezére került. Egy kínos incidens azonban csaknem véget vetett a pályafutásának. A nicosiai katonai kórházban – az ott fekvő sebesültek meglátogatásakor – az indulatos természetű hadvezér szimulánsnak titulált, és felpofozott egy látszatra sértetlen, de ideggyengeség miatt oda került közlegényt. Az esetből óriási botrány lett, s Patton csak úgy tudta elkerülni a leszerelését, hogy a közlegény ezrede előtt nyilvánosan bocsánatot kért az inzultált kiskatonától, ám 11 hónapra kivonták az aktív szolgálatból.

Az 1944. június 6-i normandiai partraszállás után, július végén a 3. amerikai hadsereg főparancsnokaként jelent meg ismét a harctéren. A hídfőből kitörő brit–kanadai–amerikai haderő jobb szárnyán küzdve, lendületesen tört előre, felszabadította Rennes-t, Bretagne fővárosát, majd a németek hátába kerülve átkaroló hadműveletet hajtott végre, s nagy szerepet játszott a Normandiában harcoló német csapatok bekerítésében, melyek nagy része augusztus végén letette a fegyvert, s ezzel a normandiai csata véget ért. Ezt követően a front déli részén harcoló 3. amerikai hadsereg végigdübörgött Franciaországon, majd elérte a német határ térségét. 1944. december 16-án azonban a németek az Ardennekben ellentámadást indítottak az amerikai arcvonal északi szakasza ellen, mélyen benyomva azt, a stratégiailag fontos helyen fekvő Bastogne-t pedig ostrom alá vették. A védők viszont keményen ellenálltak, Patton pedig azonnal északra vonult, hogy felmentse a várost, és oldalba, hátba kapja a németeket. Karácsonykor és az új év első napjaiban roppant heves harcok dúltak Bastogne körül, ám a védők, valamint Patton csapatai győzelmet arattak. Majd kibontakozott a 2. brit, valamint az 1. és a 3. amerikai hadsereg nagy erejű ellencsapása, mely visszavonulásra kényszerítette a németeket.

1945 márciusában a nyugati fronton már csak a Rajna jelentette a harmadik birodalom utolsó védővonalát, s meg is erősítették a partvédelmét. Patton azonban március 21-én mégis átkelt a folyón, szétverte a német csapatokat, majd megállíthatatlanul söpört végig Németországon, sőt Csehország nyugati részén is, és április-május fordulóján már Prága elővárosainál járt. Csak Dwight Eisenhower tábornok, az egyesített szövetséges haderő főparancsnoka állította le Pattont, akit módfelett feldühített a dolog. Tisztán látta, hogy a harmadik birodalom hanyatlása után már a Szovjetunió jelenti a legnagyobb veszélyt a nyugati civilizációra, keresetlen szavakkal ítélte el a mind nagyobb befolyási területeket követelő kommunista nagyhatalmat, valamint a vele szemben meghunyászkodó nyugati vezetőket, s azt hangoztatta, hogy az angolszász hatalmaknak meg kellene támadniuk a Szovjetuniót. A szovjetek diplomáciai úton többször is tiltakozásukat fejezték ki, az akkor még velük szót érteni akaró amerikai vezetés számára pedig egyre kényelmetlenebbé vált a tábornok, akit a világháború után Bajorország katonai kormányzójává, majd a jóformán csak papíron létező 15. amerikai hadsereg vezetőjévé nevezték ki. Felettesei 1945 végén haza is akarták rendelni. Ám tudható volt, hogy a hadi érdemei révén a hátországban igen népszerű tábornok otthon sem fog lakatot tenni a szájára.

Ezek után következett el december 9. végzetes reggele. Patton Hobart Gay vezérőrnaggyal együtt fácánvadászatra indult. Mannheim külterületén azonban egy katonákat szállító amerikai teherautó szabálytalanul eléjük vágott, s a főtiszteket szállító Cadillac nekiütközött. Ám mindkét jármű lassan haladt, csak koccanásos baleset történt, és senki sem sérült meg – kivéve Pattont, akinek a végtagjai lebénultak. Három perc múlva odaért egy arra járó mentő, és a heidelbergi amerikai katonai kórházba szállította. Többnapnyi kezelést követően már javulni kezdett az állapota, ám december 21-én váratlanul elhunyt. A halál okaként vérrög okozta tüdő­ödémát és pangásos szívelégtelenséget állapítottak meg, ám felettébb különös, hogy nem engedélyezték az ilyenkor szokásos boncolást, a baleset jegyzőkönyvéből 20 oldal hiányzik, a Cadillac pedig eltűnt. Robert Wilcox amerikai történész tízéves kutatás után azt állítja, hogy a tábornokot a CIA elődjének számító OSS (Stratégiai Szolgálatok Irodája) egyik ügynöke lőtte hátba egy erős gumilövedékkel a baleset utáni zűrzavarban, majd miután Patton gyógyulni kezdett, átadták a terepet az NKVD egyik ügynökének, aki megmérgezte. Valóban így történt? Száz százalékig nem bizonyított. Ám még két év sem telt el a halála után, amikor az amerikai vezetés is felismerte, hogy a Szovjetunió a nyugati civilizáció ellensége, megalakult a NATO, és kibontakozott a hidegháború, mely csak 1990-ben ért véget.

                        Lajos Mihály