Szabó Lőrinc: Mihály bácsi

(Tücsökzene, 111. vers)

Vakációtájt, évről-évre, már

régóta, s szinte mint biztos szabály,

jött a meghívás Mihály bácsihoz,

Tiszabecsre. Ez a sáros-poros

nagy falu s a városi Debrecen

volt hosszú esztendőkig életem

kettős kerete. S ahogy nézem, úgy

szépül ma a sok régi becsi út,

úgy gazdagodik: mindig ugyanazt

hozza, a tornyot, kertet, a paraszt

virágokat, a hűs parókiát,

időt, amely tulajdonképp megállt,

egy nyolc-tíz rokon részből összetolt

furcsa évet, melynek csak nyara volt,

nyara! – hisz most ébredek rá, igen:

Becsnek én egy telét sem ismerem,

se őszét, tavaszát!... – Óh béke! Nyár...

Károg a rím: mindennek vége már!

Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének – a szinte egyedülállóan ritka értékes életrajzi verseskönyvnek – egyik szépséges darabja a Mihály bácsi című rész. Legjobb összeolvasni A tiszabecsi tiszteletessel és a Szatmár, Tiszabecs címűekkel, ahol Mihály bácsi alakja ugyanúgy egybeolvad a gyermekkor utolérhetetlen nyaraival, a vakációk lebegő élményével, mint az itt olvasható száztizenegyedik versben.

A rendkívül mély és kitörölhetetlen nyomot hagyó nyarak emlékének kialakulásában nyilván az játszott közre leginkább, hogy itt nem egyszeri alkalomról van szó. „Nyolc-tíz rokon részből összetolt furcsa” időszakként maradt meg szerzőnk lelkében ez a gyerekkori emlék, melyet „megállt időnek” nevez.

És tényleg van ilyen az ember életében. Mármint „megállt idő”. Különösen gyerekkorunk emlékei közt. Ezért mondja szerzőnk, hogy „most ébred rá” – vagyis később, mikor írja ezt a versét –, hogy Tiszabecsnek ő egyetlen „telét sem ismeri”, de még csak „őszét se”, „tavaszát” se. Csak a „nyolc rész” ragyogó nyarát.

Ebben az „összetolt” „nagy vakációban” a virágok pompás tarkasága és a „hűs parókia” mellett, mindig döntő a rekkenő hőség, a parázs lángolás. Aztán meg a „meggy, a málna felforrt vére” – ahogy írja szerzőnk igen érzékletesen –, de az már egy másik vers, melyről majd egy másik versajánló szól...

                Penckófer János