Miként vágtattak be a lovak a történelembe?
A botaji régészeti kultúrától a Mitanni Birodalomig
Évezredekig az egyik legelterjedtebb „közlekedési eszköz” volt, míg málhás állatként hasznát vették a kereskedelemben, igavonóként a gazdaságban, illetve a hadseregben, katonákkal a hátukon pedig az egyik legfontosabb fegyvernemet képezték. Természetesen a lovakról van szó. De mikor és hol vágtattak be először a történelembe?
Mivel a vadló sztyeppei állat volt (ahogy a máig fennmaradt Przsevalszkij-vadló is az), az eurázsiai füves pusztákon háziasították. A legújabb archeológiai feltárások azt bizonyítják, hogy a domesztikáció Közép-Ázsia és Kelet-Európa sztyeppéin vette kezdetét a Kr. e. IV. évezredben. Észak-Kazahsztánban, a botaji régészeti kultúra területén fedezték fel a vadlovak tömeges tartásának és háziasításának, hátasokként való használatuknak az eddigi legkorábbi, Kr. e. 3500-ból származó nyomait. Majd a folyamat a mai Dél-Oroszországban, valamint Mezopotámiában folytatódott, s a Folyamközben is igen hamar, a Kr. e. III. évezred első felében megjelent a házi ló, sőt az utóbbi terület déli részén, Sumérben a szekeret már hamarabb is feltalálták: a kezdeti sumér írás Kr. e. 3000 előttről származó egyik képjelén ott látható a kocsi legkorábbi ábrázolása, majd egy közel félezer évvel későbbi mozaikon feltűnik az ősi civilizáció harci szekere. Igaz, a négy, tömör fakorongból készült kereken guruló alkalmatosságot még nem lovak, hanem háziasított kulánok, vagyis ázsiai vadszamarak vontatták, melyek nagyobbak és erősebbek, mint a házi szamár. Ekkorra viszont a házi ló is felbukkant a Tigris és az Eufrátesz közén. De vajon a Mezopotámiát északkeletről övező Zagrosz-hegységben is? A Sumért is meghódító, a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig terjedő Akkád Birodalmat Kr. e. 2200 körül lerohanó és megdöntő zagroszi törzsek, a gutiak támadásáról szóló sumér ének sejteti, hogy a hegylakók gyorsabbak voltak, mint a megtámadottak: „Kardjuk vadas hálóként feszült a mezőn, karjukból semmi sem menekült, karjukból senki sem szabadult.” Ló vontatta, gyors harci szekereik lettek volna?
Egyértelmű bizonyíték nem áll a rendelkezésünkre. Ám tény, hogy a Kr. e. 2000-es években az Aral-tó és az Urál közötti területen már kifejlesztették a könnyű, küllős, katonai alkalmazásra jól megfelelő kétkerekű harci szekeret, mely találmány a Kaukázuson vagy az Iráni-fennsíkon át érkezett meg a Folyamközbe, a közvetítésben, illetve a lótenyésztés és -idomítás nagymértékű fejlesztésében pedig alapvető szerepet játszott egy rejtélyes nép: a hurri, mely egy elmélet szerint talán azonos volt a gutiakkal. Fennmaradt írásos emlékeik tanúsága szerint nem voltak sem sémik, sem indoeurópaiak, sem indoirániak. Nyelvüket a hurri-urartui nyelvcsaládba, tágabb értelemben pedig a kaukázusi nyelvek közé sorolják, őstörténetükben viszont több a kérdés, mint a válasz. Lovászati szakkifejezéseik között ősind eredetűek is vannak, panteonjukban az indoeurópai hettiták, valamint a sémi akkádok és asszírok által imádott istenségek mellett – archaikus névalakban – hindu istenek is szerepelnek, s több előkelő hurri személyiség neve is indus eredetű. Egyébként az Iráni-fennsíkról Kr. e. 1500 körül Indiába behatoló és a szubkontinens északi felét elfoglaló, magukat árjáknak nevező indusok ugyancsak harci szekereket alkalmazó, lótartó népként vágtattak be a történelembe, a hurrik és az árják ősei pedig minden bizonnyal egymás mellett éltek, s az utóbbiak kulturális hatást gyakoroltak az előbbiekre.
A hurrik is az Iráni-fennsíkról származtak? Lehetséges, bár az általános vélekedés szerint a nyugat-örményországi Van-tó vidékéről ereszkedtek alá Mezopotámiába, noha erre sincs konkrét bizonyíték. Az viszont tény, hogy Kr. e. 1800 után már feltűntek a Folyamközben, s annak északnyugati részén megalapították a Mitanni Birodalmat, melynek fővárosát, Vassukannit a Tigris és az Eufrátesz közötti egyetlen jelentős folyó, a Khabur felső folyásánál építették fel, hegyes-völgyes, jól védhető helyen, míg lovaikat a délebbre fekvő, dimbes-dombos sztyeppvidéken nevelték, tartották. Társadalmuk gerincét a marjannu nevű lovas szekeres nemesi réteg képezte, mely jelentős befolyással bírt, így királyaik hatalma nem vetekedett az egyiptomi fáraók, a babiloni vagy az asszír királyok teljhatalmával. Ami pedig a ló háziasítását illeti, a hurrik érdeme, hogy elsőként alkalmazták a szelektív nemesítést, s ők váltak a Közel-Kelet mestereivé a lótenyésztés és -idomítás, valamint a szekeres harcászat terén. Ugyanis a lovakat előbb harci szekerek elé fogták be, melyeken a hajtó mellett egy vagy két íjász kapott helyet, a lovasság csak később jelent meg. De visszatérve a hurrikhoz… Hódításaik révén a Kr. e. XIV. század elején értek hatalmuk csúcsára, ők uralták az Anatóliai-fennsík legkeletebbi részét, Észak-Szíriát, valamint Mezopotámia északi és részben a középső vidékeit, ahol megdöntötték a Közép-asszír Birodalmat, s vazallusaikká tették az asszírokat. A Kelet-Anatóliában felemelkedő Hettita Birodalom is sokat tanult tőlük a lónevelés és a szekeres harcászat terén, majd tanítói fölé nőtt, s Kr. e. 1400 körül döntő győzelmet aratott fölöttük. Ezután az asszírok is fellázadtak, az arameus népvándorlás pedig a Kr. e. XIII. században elsöpörte Mitannit. Maguk a hurrik viszont északabbra, a Van-tó környékére húzódtak, s döntő szerepet játszottak az Urartui Királyság megszületésében, mely még hosszú évszázadokig fennmaradt, s nemcsak harci szekereiről, hanem erős lovasságáról is híressé vált.
Végezetül két érdekesség: vas szavunk a ’vas’ jelentésű hurri ushui kifejezésből, Isten szavunk pedig a hurri Estan vagy a hettita Istanu istennévből származik, így nekünk is van némi kapcsolatunk Mitanni népével.
Lajos Mihály
