A Habsburgok nem riadtak vissza a vérfürdőtől

2022. október 6., 08:35 , 1128. szám

1849. október 6-án, reggel fél hatkor, az aradi vár falánál sortüzek oltották ki Kiss Ernő honvéd altábornagy, Dessewffy Arisztid és Schweidel József honvéd tábornokok, valamint Lázár Vilmos honvéd ezredes életét. Majd reggel hat óra után katonákhoz méltatlan módon felakasztották Knézich Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác és Vécsey Károly honvédtábornokokat. S a kivégzettek holttestét elrettentésül közszemlére tétette ki a császári parancsnokság. A vértanú tisztek, illetve az ugyanaznap agyonlövetett Batthyány Lajos miniszterelnök mártírhalála pedig az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése utáni Habsburg-megtorlás jelképévé vált.

1849 augusztusára a császári seregek és az intervenciós cári hadak túlereje felőrölte a forradalmi magyar honvédséget. Az augusztus 9-i temesvári vereség a főhadszíntéren, az augusztus 12-én Szászsebes és Szászváros között elszenvedett csatavesztés pedig Erdélyben is kilátástalanná tette a szabadságharc folytatását. Özönleni kezdtek az Oszmán Birodalom területére a forradalomban részt vett polgári személyek, köztük vezető politikusok, valamint megannyi főtiszt, tiszt és közkatona. Ám nem sikerült mindenkinek elmenekülnie, sokan pedig nem is akartak, főleg a Görgey Artúr altábornagy vezette főseregből. Ő és tisztjei úgy érezték, nemzeti és katonai becsületük megköveteli, hogy fegyelmezett, rendezett sereg élén tegyék le a fegyvert. S augusztus 13-án, a Világostól 15 kilométerre eső csigérszőllősi mezőn csapataikkal együtt meg is adták magukat, de nem a császári erőknek, amivel azt ismerték volna el, hogy a Habsburg Birodalom verte le a szabadságharcot, hanem a cári hadaknak, amivel – a valóságnak megfelelően – azt jelezték, hogy csak két nagyhatalom egyesült ereje tudta eltiporni a függetlenségi küzdelmet. Az oroszok viszont így is kiszolgáltatták őket az osztrákoknak, bár az intervenciós erőket vezető Paszkevics tábornagy kívánságára Haynau magának Görgeynek megkegyelmezett, akit a Habsburgok Klagenfurtba internáltak, s Paszkevics I. Ferenc József császárhoz intézett levelében a többi hadifogoly tiszt számára is kíméletet kért, akárcsak a szabadságharc leverésében döntő és dicstelen szerepet játszó I. Miklós cár. Közben augusztus 18-án Déva mellett az erdélyi hadsereg is kapitulált, s más egységek is letették a fegyvert. Klapka György tábornok, a hatalmas komáromi erődrendszer parancsnoka viszont csak október 2-án és csak azzal a kikötéssel adta át az erősséget a császáriaknak, hogy a védősereg minden tagja menlevelet kapott, és szabadon távozhatott a várból.

Ekkor viszont már gőzerővel folyt a Habsburg-megtorlás. I. Ferenc József teljhatalmat adott Haynaunak, s maga követelte a kíméletlen fellépést a forradalmárokkal szemben, hogy elvegye a magyar nemzet kedvét egy újabb szabadságharc kirobbantásától. Mint írta: „…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol”. A hasonlóképp bosszúszomjas táborszernagy pedig már a császári offenzíva júniusi beindulásakor, Pozsonyban megkezdte az akasztásokat, majd augusztus 20-án Temesváron agyonlövette Hruby Gyula őrnagyot, míg két nap múlva az Aradon ülésező császári vésztörvényszék felakasztatta Ormai Norbert ezredest, akit az első aradi vértanúnak is neveznek. Ezt követték az október 6-i kivégzések, majd október 25-én a tizenötödik aradi vértanúként emlegetett Kazinczy Lajos ezredes agyonlövetése, 1850. február 19-én pedig Ludwig Hauk alezredest, Bem altábornagy hadsegédét is kivégezték. És nem volt megállás a megtorlásban. Arad mellett Kolozsvárott is történtek kivégzések, de a legtöbbre Pesten került sor. Katonatiszteket és a forradalomban részt vett polgári személyeket akasztottak fel, majd Haynau akaratának megfelelően órákig hagyták a bitókon lógni az áldozatokat. A halálraítéltek százai mellett pedig ezernyi honvéd és civil került várfogságba, ahol embertelen körülmények vártak rájuk, míg más közlegényeket és tiszteket – az utóbbiakat is közkatonákként – 12 évre besorozták az osztrák hadseregbe, kitéve őket a császárhű parancsnokok kíméletlen bánásmódjának.

A kegyetlen megtorlás, a halálos ítéletek sokasága megdöbbentette a külföldet. I. Miklós diplomáciai úton fejezte ki neheztelését az aradi tizenhárom kivégzése miatt. Schwarzenberg osztrák miniszterelnök ellenben kijelentette: „A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk. Nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől.” Nem riadtak vissza… Palmerston angol miniszterelnök teljes joggal állapította meg: „Az osztrákok valóban a legnagyobb vadállatok azok között, akik valaha igényt tartottak a civilizált ember meg nem érdemelt nevére…” A britek és a franciák hadihajókat is vezényeltek a Dardanellákhoz, arra bátorítva a szultánt, hogy a Habsburgok követelése ellenére ne adja ki az Oszmán Birodalomba menekült magyar katonákat és polgári személyeket, s a kiadatás elmaradt. Nemzetünk pedig ha nehezen is, de végül magához tért a megtorlás sokkjából.

                Lajos Mihály