Hogyan nyílt porcelán- és agyagipari gyár a városban

Elvesztett Ungvár

Néha még egy közönséges tányér is képes egész történetet „elmesélni”. Mostani cikkünkben nemcsak a tányérok, hanem a cserépkályhák, kerti szobrok és mascaronok is mesélnek – minden olyan termék, amely a XIX. század végén az ungvári porcelán- és agyagipari gyárban készült. Ez az üzem nagyon rövid ideig, mindössze 8 évig működött. Ki tudja, ha nem a bekövetkezett tűz­eset, talán a kerámia és porcelán világhírű központjává varázsolta volna városunkat. Miért nem történt így, és mit sikerült hátrahagynia a cégnek, megtudhatják a cikkből.

1883 januárjában városi tisztviselők, üzletemberek és aktív polgárok gyűltek össze a megyeháza (Zsupanátus) nagytermében, hogy közösen megvitassák a kerámiagyár létesítésének témáját a városban. Nem tudni, hogy kitől származott az ötlet, de valóban nagyon ígéretesnek tűnt, mert a városnak ehhez minden előfeltétele adott volt: több agyaglelőhely a közelben; rendelkezésre álló fa, ami a termékek égetéséhez nagy mennyiségben szükséges; kedvező földrajzi fekvés, jó közlekedési kapcsolatok. Ennek az elképzelésnek a népszerűsítői úgy vélték, hogy az ipar új iránya pozitívan befolyásolhatja a város fejlődését, a kerámiából és porcelánból készült háztartási és művészi cikkek gyártásának egyik központjává teheti. Mondván, eléggé szegényesen élnek az emberek, növekszik a munkaerő-elvándorlás, ezért kiutat kell keresni a helyzetből, lehetőséget kell biztosítani az itthoni pénzkeresetre.

Ungvár környékén és magában a városban is valóban sok jó minőségű agyaglelőhely található. Történelmileg akkoriban a leghíresebb és legjelentősebb a bercsényifalvai kaolinlelőhely volt (jelenleg a falu neve Dubrinicsi), amelyet 1846-ban kezdtek fejleszteni, és a híres bécsi kerámia gyártásához szállítottak onnan anyagot (1500–1600 ^oC-os kiégetés után a Bercsényifalváról származó kaolin bármilyen adalékanyag nélkül hihetetlen szépségű és minőségű hófehér porcelánná változott). A riolitlelőhely a ma szlovákiai Nagymihály (Michalovce) közelében volt. Az ungvári Cservenicán is volt egy régóta feltárt bánya (egyébként történelmileg Cservenicának nem a mai területet hívták, hanem egy nagy határterületet vele szemben – a jelenlegi Zaporizzsszka utca mögött). A cservenicai bányák a kincstárhoz tartoztak, az anyagot elsősorban a helyi fazekasok vásárolták fel. A Kis-Zelemér-hegyen – a jelenlegi Cservenica városrészben – volt valamikor egy kis magán-agyaglelőhely.

1883-ban a jól ismert Zsolnay-cég, amely napjainkban is porcelánt gyárt, érdeklődött a bercsényifalvai jó minőségű kaolinlelőhelyek iránt. Azonban nem volt kifizetődő számára ilyen messziről a pécsi üzemébe szállítani az anyagot, így elálltak ettől a tervtől. Talán ez ösztönözte a helyi hatóságokat és az aktív értelmiséget arra, hogy itt hozzanak létre saját kerámiagyárat. Az ötlet nagyon érdekes volt, így hamarosan már a kassai iparkamara ülésén is szóba került, majd magas rangú tisztségviselők révén a Földművelésügyi, Ipari és Kereskedelmi Minisztérium tudomására jutott. Onnan érkezett a felkérés, hogy adjanak tájékoztatást arról, hogy a városban hány család foglalkozik fazekasiparral, milyen alapanyagforrások vannak, milyen termékek készülnek, és milyen mennyiségben, mi és hol fogy leginkább, stb. Még a Zsolnay-gyár is aggódott az esetleges versenytárs felbukkanásának lehetősége miatt, ezért a minisztérium állítólag megígérte nekik, hogy az új vállalkozás nem fog műtárgyak gyártásával foglalkozni, hanem kizárólag a haszontárgyakra össz­pontosít majd. A probléma az volt, hogy egy ilyen vállalkozás elindításához olyan szakemberekre volt szükség, akkoriban Ungváron, ahol több fazekas is dolgozott, egyszerűen nem voltak. Felkészítésük érdekében a város 1883 őszén kerámiaiskola megnyitását javasolta a minisztériumnak. A minisztérium bútorokkal és felszerelésekkel segített, a város önkormányzata bérelte az épületet, és az Iparkamarával közösen vállalta az oktatási intézmény további tevékenységének finanszírozását. Így 1883 decemberében az agy­ag­ipari iskola első 26 tanulója megkezdte tanulmányait.

Nem tudni biztosan, hol működött ez az iskola. A Cserszky család házát bérelték ki számára, amely valahol a zsidó kórház közelében volt, vagyis a jelenlegi megyei kórházzal szemben, a Kapos utcában. A ház kicsi volt, de megfelelő az adott számú diák számára. Az új iskolában 3 évig tartott a teljes tanfolyam, 13 éves kortól vettek fel írni-olvasni tudó fiúkat. Az esti tanfolyamra beiratkozhattak azok a fazekasmesterek és tanítványaik is, akik szerették volna fejleszteni tudásukat a szakterületen, megtanultak hozzáértően vázlatokat készíteni, szakszerű kemencékkel dolgozni, stb. Az első kerámiaégető kemence egyébként 1884 őszén épült az iskola udvarán, és novemberben Mildner Bernát tanár úr ott égette ki az első kerámiamintát.

Teltek az évek, folytatódott a képzés, de az ungvári kerámiagyár nem nőtte ki magát a jó ötlet stádiumából. Úgy tűnt, az iskolát végzett diákok soha nem fognak itt elhelyezkedni a kitanult szakmájukban. Így 1888-ban a minisztérium bejelentette az agyagipari iskola bezárásáról szóló döntést. Mit tegyenek a kész bázissal? A helyzetet Novák András orvos mentette meg, aki azért szurkolt, hogy a város ne veszítse el, amit már megszerzett. Aktívan levelezett vállalkozókkal, akik közül kettőben sikerült felkelteni az érdeklődést egy műhely létrehozása iránt az egykori iskola bázisán. 1888. december 21-én Petrides János szobrász- és iparművész, aki korábban a Zsolnay-gyárban dolgozott, Illés Dávid helyi vállalkozóval közösen létrehozta az Ungvári Porcelán- és Agyagipargyárat. Egy évvel később Ungvári Porczellán- és Agyag Ipar Részvény Társasággá (így nevezték akkoriban) alakult, amelynek központi irodája Budapesten volt.

A cég nagyon lendületesen kezdett termelni, gyorsan kijutott a francia és az olasz piacra. Csodálatos, kézzel festett porcelánedények készültek ott a bercsényifalvai kaolinból. Vörösagyagból készültek kályha- és kandallócsempék, kerti szobrok, szökőkútszobrok, dekoratív kerti vázák, terrakotta és majolika házdíszek (beleértve a mascaronokat is), magyar államférfiak és költők szobrocskái stb. A bérelt területen a tulajdonos engedélyével további műhelyek és nagy méretű, 15 méteres kéményű kemencék épültek. Ezeknek a műhelyeknek a projektjeit és a nagy, ipari kemencék rajzait a mai napig őrzi a Kárpátaljai Megyei Állami Levéltár. A gyárban ún. szakaszos üzemű kemencéket használtak a csempék égetéséhez, a porcelánhoz pedig tokos kemencéket, melyeket fával fűtöttek.

A vállalkozásból valóban nagyon hiányoztak a képzett munkások, messziről kellett őket a városba hívni. Aztán az Ipari Minisztérium kénytelen volt elismerni, hogy itt valóban szükség van agyagipari iskolára, és felajánlotta annak helyreállítását, ha a vármegye és a városvezetés vállalják a fenntartását. Meglehetősen jelentős összegről volt szó, és nem valószínű, hogy az iskola akkoriban újrakezdte volna a munkát, ha egy, a személyzet képzésében érdekelt kerámiagyár nem vállalta volna át a költségek egy részét. A kompromisszum abban rejlett, hogy a diákoknak is dolgozniuk kellett, akiknek a gyár biztosított helyiségeket, tanárokat és tananyagot. A Művészi Ipar című folyóirat szerint két csoportra osztották őket: az egyik egy hétig tantermekben tanult elméletet, míg a másik a gyár műhelyeiben dolgozott, ezért a dolgozók fizetésének harmadát kapták. Egy hét elteltével a csoportok cserélődtek, így az elmélet gyakorlattal egészült ki, a diákok megkeresték első fizetésüket, megszokták a munkarendet, stb.

Érdemes külön cikket írni a 3 próbaévre e séma szerint újjáindított iskoláról, mert valóban kiváló szakmai intézmény volt, amelyben hivatásos keramikusok és akadémiai szobrászok tanítottak magas színvonalon. Elöljáróban csak annyit közlünk, hogy a diákok sokat segítettek a gyárnak, új formákat dolgoztak ki, kísérleteket végeztek az anyagokkal, hőmérsékletekkel, színekkel, mázzal.

Ami a vállalkozást illeti, a termelés volumenéről az Ung c. újság 1893. áprilisi cikkéből meríthetünk információt, ahol arról számoltak be, hogy a budapesti iroda az év eleje óta már mintegy 600 csempekályhát és kandallót értékesített (összesen kb. 1 500 kelt el az év során). Egy részüket Bulgáriába szállították, majd Törökországba terveztek küldeni egy szállítmányt. Ugyanabban az évben a cég megnyert egy pályázatot az új gimnázium épületének cserépkályhás berendezésére (ma az Ungvári Nemzeti Egyetem Kémiai Karának épülete). Lehetséges, hogy az üzem által gyártott cserépkályhák még mindig állnak valahol a régi ungvári házakban. A helyiek számára a cég nagy kedvezményt adott az enyhén hibás kályhacsempékre (a hiba – elkenődött minta vagy szín – nem befolyásolta a csempe minőségét), így a városban szinte bárki megengedhette magának, hogy csempekályhája legyen.

A gyár fő terméke a csempekályha volt, de érdemes néhány szót ejteni a hihetetlenül szép porcelánedényeiről is. Az interneten, a régiségárverések oldalain továbbra is érkeznek ajánlatok az Ungvári Porcelán- és Agyagipari Gyár porcelántermékeire. Ezek azonosíthatók a hátoldalukon található kerek bélyegzőről, amely Ungvár címeréhez hasonló szőlőt ábrázol.

Egy-egy ilyen tányér az aukciókon néha 100 svájci frankot is ér. A leírásban gyakran szerepel, hogy akkoriban Farkasházy Jenő (Fischer) dolgozott a gyárban – ismert keramikus, a Fischerek harmadik generációjának mestere. Farkasházy ezt megelőzően Franciaország, Anglia és Németország legjobb gyáraiban tanult és dolgozott, így már komoly szaktudással érkezett városunkba. Feltételezések szerint az ungvári gyár porcelánedényeit ő és az ő irányításával készítették.

A gyár történetének fordulópontja 1895. május 10-ről 11-re virradó éjszaka történt. Váratlanul tűz ütött ki abban a helyiségben, ahol a tűzifát tárolták és a kemencék felfűtéséhez aprították. Egy percen belül lángokban álltak a műhelyek, a tűz átterjedt az üzemrészekre, ahol a cserépkályhákat készítették. Minden égett, és a legrosszabb az volt, hogy elégtek a formák, amelyekben a gyárban a termékeket készítették. Hajnali kettőtől reggel hétig a tűzoltók és az aggódó szomszédok oltották a lángokat, reggelre az üzem teljes területe füstölgő, kiégett hellyé vált. Ennek ellenére a részvénytársaság igazgatósága először bejelentette a sajtóban, hogy az üzem átépítését tervezi, és a nagyszámú megrendelésre való tekintettel a fennmaradt raktárakat műhelyekké alakítja, hogy folytathassák a munkát.

Később azonban a testület úgy döntött, hogy nem fektet be pénzt az újjáépítésbe. 1895 júniusában a gyár bezárása mellett döntöttek. Nagy csapás érte a várost, amely elvesztette az egyik legnagyobb vállalkozását, 66 férfi, 4 nő és 30 gyermek dolgozó maradt munka nélkül. Az agyagipari iskolát akkor sikerült megmenteni, először Weinberger Lipót bérelt házába költözött a Kapos utcába, ahol a műhelyek hiánya miatt korlátozottan tartottak foglalkozásokat, majd 1899-ben megvásárolták a régi Pannónia Szállót.

A következő években a város kerámiatermékeket gyártó gyárát többször is helyre akarták állítani. 1897 nyarán megalakult a kerámiagyár új részvénytársasága, amely egyhangúlag Gelsei Guttmann Izidor helyi üzletembert választotta meg elnökévé. Ez a vállalkozás azonban az első világháború végéig a téglagyártásnál nem lépett tovább, és más hasonló helyi vállalkozások sem tudták megismételni a régi gyár sikerét a következő években.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/Rehó Viktória