Merénylet volt a magyar és a német lakosság ellen

1944 novembere a félelmet égette bele vidékünk magyar és német lakosságának a szívébe. Amikor katonaköteles korú, de civil férfitagjai a kijelölt gyűjtőpontokon összegyűltek, hogy mindössze háromnapi helyreállítási munkákra induljanak, már szovjet őrök vették körül őket, s csak ekkor döbbentek rá, hogy csapdába csalta őket egy gonosz hatalom. Majd következtek kálváriájuk egymás után sorjázó stációi, míg végre lefogyva és gyakorta betegen, de hazatérhettek – legalábbis azok, akik túlélték a szolyvai gyűjtőtábor, a GUPVI-táborokba való deportálás, valamint a lágerek poklát…

A Kárpátalját is elfoglaló és megszálló IV. Ukrán Front Katonai Tanácsának 1944. november 12-i ülésén meghozott szigorúan titkos 0036-os számú határozat ítélte gyötrelmekre, rabszolgamunkára, sok esetben halálra szülőföldünk sok ezer lakosát, amikor elrendelte a 18–50 év közötti hadköteles magyar és német férfiak hadifogoly- és internálótáborokba való deportálását. A GUPVI, a Glavnoje upravlenyije po gyelam vojennoplennih i internyirovannih, magyarul: Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság lágerrendszere ugyanis éppolyan kegyetlen volt, mint a politikai rabok és köztörvényes bűnözők számára létrehozott Gulag (Glavnoje upravlenyije iszpravityeljno-trudovih lagerej, magyarul: Javító-munkatáborok Főigazgatósága) munkatábor-hálózata.

A mit sem sejtő magyar és német férfiakat azzal a hazugsággal csalták a gyűjtőpontokra, hogy csak kis munka – oroszul: malenykaja rabota – elvégzésére kell menniük, és az említett orosz kifejezésből született (valószínűleg félrehallás nyomán) a magyarság körében elterjedt málenkij robot megnevezés. A gyűjtőpontokon aztán az őrök módszeresen kifosztották őket, majd megkezdődött kálváriájuk első stációja: gyalogmenet a szolyvai gyűjtőtáborba, mely közben éjjelente a szabad ég alatt vagy fűtetlen épületekben kellett magukat meghúzniuk, így sokan már betegen, meghűlve vagy éppen tüdőgyulladást kapva értek Szolyvára. Itt élték meg a második stációt: ugyancsak fűtetlen épületekben helyezték el a foglyokat, ráadásul nem kaptak elég ivóvizet sem, sőt tisztálkodási lehetőségeik sem voltak, a rossz higiénés viszonyok miatt pedig a tetvek által terjesztett flekktífusz futótűzként terjedt szét az amúgy is legyengült szervezetű férfiak között, mely járvány megtizedelte őket, emellett pedig vérhas és sárgaság is fellépett körükben. A lágert a járványok miatt hónapokra lezárták, így azok voltak a viszonylag „szerencsésebbek”, akiket a karantén előtt vagy után útnak indítottak a Kárpátok túloldalán fekvő Sztarij és Novij Szambor felé. A végtelen gyalogmenetek jelentették a harmadik stációt. Könnyű őszi ruházatban vonultak a szerencsétlenek – sok transzport télidőben, a behavazott hegyeken át –, akik pedig kidőltek a sorból, azokat helyben agyonlőtték az őrök. Megjegyzendő: a november 18–19-én külön összegyűjtött magyar csendőrök és rendőrök s e rendvédelmi szervek alkalmazottjai közül is sokakat agyonlőttek. A SZMERS (a szovjet katonai hírszerzés) és a hadtápterületet fedező határőr-alakulatok ugyanis rögtönítélő bírósági eljárások során halálra ítélték, majd kivégezték őket. S még visszatérve Szolyvához: a ma Szlovákiához tartozó Nagykaposi járásból, a Romániának „ajándékozott” területek közül a Halmi járásból és egyes szatmári településekről, valamint a Magyarországnak meghagyott Csonka-Beregből is hurcoltak ide hadköteles korú magyar férfiakat, akik osztoztak a kárpátaljaiak sorsában.

Sztarij és Novij Szamborban aztán bevagonírozták a deportáltakat, s kálváriájuk negyedik stációja során fűtetlen marhavagonokba zsúfoltan, vizet alig, élelmiszert egyáltalán nem kapva, betegen, legyengülten vitték őket a GUPVI-táborok felé. Nem csoda, hogy már útközben is hullottak, mint ősszel a legyek. Majd miután megérkeztek a lágerekbe, következett kálváriájuk ötödik stációja. Telente alig fűtött barakkokban lakva, silány koszt mellett kellett nehéz fizikai munkákat végezniük építkezéseken, fakitermeléseken, bányákban, így körükben itt is aratott a halál. Kárpátaljáról mintegy 70 ezer magyar és német férfit hurcoltak el, akik közül több mint tízezren odahaltak. Az 1994-ben létesített Szolyvai Emlékpark márványtábláira 2020. november 21-ig 489 település 11 723 áldozatának a nevét vésték fel. Miért hurcolták el őket? Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docense, a málenkij robot történetének kutatója szerint az elsődleges cél az etnikai tisztogatás volt, a szovjetek megtizedelni, megfélemlíteni és kollektív alapon büntetni akarták a kárpátaljai magyarságot.

Ám nem csak itt játszott szerepet a kollektív büntetés szándéka, mely összekapcsolódott azzal a szándékkal is, hogy deportáltak rabszolgamunkájával is segítsék a Szovjetunió háború utáni újjáépítését. A szovjet Állami Honvédelmi Bizottság 1944. december 16-án kelt 7161. számú parancsában kimondta, hogy szovjetunióbeli kényszermunkára kell hurcolni a Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Bulgária területén élő 17–45 év közötti német férfiakat, illetve a 18–30 év közötti német nőket. Az internálás megszervezését, a gyűjtőhelyek kijelölését, valamint a szállítmányok megszervezését pedig az NKVD (a szovjet államvédelmi hatóság) bonyolította le. Magyarországról a II. és a III. Ukrán Front Katonai Tanácsának 1944. december 22-én kiadott 0060-as számú parancsára indult meg a „begyűjtés”, melynek során egyszerűen a német hangzású nevek alapján hurcolták el a polgári személyeket, magyarokat is, köztük magyar zsidókat is, sőt sok esetben nem németes nevű magyarok is a deportálások áldozataivá váltak. A Szabolcs megyei Kenézlőről még 16-17 éves fiúkat, 55 éves asszonyokat, 6-7 gyermekes családapákat is elhurcoltak. A 2002-ig fellelt dokumentumok és a túlélők beszámolói szerint 1862 településről 101 686 férfit, valamint 29 212 nőt, összesen 130 898 lakost hurcoltak el. A deportálás három hullámban valósult meg. Elsőként a Dél-Dunántúlon, a második lépésben az Alföld nagy részéről, illetve Heves és Nógrád megyéből, a harmadik ütemben pedig Pest, Borsod és Szabolcs megyék területéről hurcolták el a leendő kényszermunkásokat. A gyűjtőtáborokban a szolyvaihoz hasonló embertelen körülmények uralkodtak, a szegediben tífuszjárvány is kitört. Majd a Szovjetunióba hurcolt személyeknek romeltakarításokon, építkezéseken, bányákban kellett robotolniuk, s voltak, akik öt évig is dolgoztak egyes szovjet iparvidékeken. 2005-ig az Orosz Háborús Emlékbizottság 66 277, a munkatáborokban elhunyt személy nevét találta meg a kutatott dokumentumokban, ám a szovjet hatóságok igyekeztek csökkenteni a halottak számát, így hamisan könyveltek, sok fogoly még a gyűjtőtáborokban vagy a vonatokon való elszállítás közben odahalt, így az elhunytak pontos számát sohasem fogjuk megtudni. Mindenesetre iszonyatos mértékű volt az elhalálozás.

A szovjetek által elkövetett, háborús bűncselekménynek minősülő deportálások a kommunista korszakban tabutémának számítottak mind a Szovjetunióban, mind a többi szocialista országban, és csak az 1980-as–1990-es évek fordulójától lehetett kutatni a történelem e sötét fejezetét. 2012-ben a Magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. Ukrajna – a Szovjetunió jogutódjaként – máig nem rehabilitálta a kárpátaljai deportálások áldozatait. Pedig már nagyon itt lenne az ideje!

Lajos Mihály