Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

„És mégis”. Így indítja versét Márai, de nekünk ennyi is elég, hogy azonnal megértsük: itt, most, a költeményben futó gondolat előzményeiről egy szót sem fogunk hallani.

És valóban. Ez a vers feltehetően egy tagadás, egy „nem”-ekből összeálló érvelés ellenérveként született meg. Mert az ember már csak ilyen: hiába vesszük számba, hogy mennyire „nem éri meg” se ebbe, se abba belefogni, hogy mennyi, de mennyi keserűség jut ki mindannyiunknak, hogy végső soron csak kilátástalanságot mutat az életben való küszködésünk, mert egyszercsak felülkerekedik bennünk valami ilyesmi: „mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet”.

Ezt az ünnepien meleg és engesztelt érzést, ezt a felömlő hálaérzetet szedi verses rendbe világhírű szerzőnk, sőt – ráadásul – ilyen címet ad a költeményének: Ajándék.

Mert igen: felfoghatatlan gazdagságban és megajándékozottan dúskálhatunk életünk minden egyes pillanatában. Csak meg kell látnunk a „reggelt”, a „délutánt” és „alkonyt”, a „csillagokat”, észlelnünk kell „a fák fülledt illatát”…

Lehetetlen felsorolni, mennyi, de mennyi kincsben dúskálunk, hogyha nyitottak vagyunk; hogy kimondhatatlan ajándék teremtett világunk minden porcikája, jelensége, megköszönni nem is lehetséges. De próbálkozni azért érdemes; minden áldott nap...

                Penckófer János