Túlélő dinoszauruszok?
Zavarba ejtő leletek és legendák
A mezozoikum harmadik, egyúttal utolsó időszakának, a krétának a végén, 65 millió évvel ezelőtt egy 10-14 km hosszanti átmérőjű aszteroida csapódott a Földbe, mely az ugyanekkor felerősödött dekkáni vulkanizmussal együtt óriási kataklizmát okozott: a katasztrófa következtében kipusztult a földi állatvilág kétharmada, köztük a dinoszauruszok is. Ám akadnak zavarba ejtő leletek és legendák, melyek megkérdőjelezik, hogy teljesen kihaltak-e a kréta végén az említett őshüllők.
Kr. e. 3000 körül készült az ún. Narmer-paletta, melynek egyik oldala Narmer felső-egyiptomi királyt ábrázolja, aki uralma alatt egyesítette Felső- és Alsó-Egyiptomot (majd fia, II. Meni szilárdította meg az egységet). A paletta másik oldalán pedig két, egymással szemben álló, négylábú, hosszú nyakú és farkú, viszonylag kicsiny fejű állat is látható, melyek nyakára hurok feszül, és két ember igyekszik kötéllel elhúzni azokat egymástól. A teremtmények egyetlen mai élőlényhez sem hasonlítanak, nagyon is emlékeztetnek viszont a dinoszauruszok közé tartozó, négylábú, hosszú farkú és nyakú, kis fejméretű, de hatalmas törzsű növényevő Sauropodákra.
Ugyancsak különös leletekre bukkantak Mexikóban, Acambaro kisváros közelében. 1944-ben a helységben letelepedett német kereskedő, Waldemar Julsrud egy nagyobb esőzés utáni kilovaglása alkalmából ősi jellegű kerámiatárgyakat vett észre, melyeket az eső mosott ki a földből. Amatőr régészként ásatásokba kezdett a területen, s több mint 30 ezer, a Kolumbusz előtti időkből származó leletet tárt fel. Ami pedig a legkülönösebb: az emberalakok, edények, pipák mellett dinoszauruszokat, köztük Sauropodákat, Triceratopsot, Stegosaurust ábrázoló kisebb-nagyobb szobrok is előkerültek a föld mélyéből, továbbá szoborkompozíciók, melyeken együtt láthatók emberek és őshüllők. Hasonló vésetek a perui icai köveken is láthatók (melyekről egy korábbi cikkemben írtam), ám míg az utóbbiak elkészítésének idejét – szerves anyagok meglétének hiányában – radioaktív szénizotópos módszerrel nem lehet meghatározni, az acambarói leletek közül többek szerves anyagokat is tartalmaznak, így a leletekre felfigyelő amerikai Charles H. Hapgood, a New Hampshire-i Egyetem antropológus és történészprofesszora 1968-ban különböző laboratóriumokban – köztük a westwoodi Teledyne izotóplaboratóriumban – bevizsgáltatta a tárgyakat, a radioaktív szénizotópos (C–14) kormeghatározási módszerrel pedig megállapították, hogy a dinoszauruszszobrocskák kb. 4 500-6 500 évesek. Ám a legtöbb vizsgálat – köztük újabbak – szerint Közép-Amerikában Kr. e. 2200 körül, tehát nagyjából 4 200 éve vette kezdetét az agyagművesség, így nem ártana megismételni az acambarói tárgyak C–14-es vizsgálatát.
Ám nem csak domborművek, illetve kerámiaszobrok tartoznak a zavarba ejtő leletek közé. 2012-ben Montana államban feltárták egy Triceratops homlokszarvát, melyet a Glendive Dinoszaurusz- és Fosszíliamúzeumban helyeztek el. A Triceratops a krétában élt, kb. 68-65,5 millió évvel ezelőtt, a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti kipusztulását tagadó és a múzeummal kapcsolatban álló Paleochronologhy csoport vezetője, Hugh Miller viszont egy, a homlokszarv külső részéből vett mintát C–14-es vizsgálatnak vetette alá a Georgiai Egyetem Alkalmazott Izotóp Tanulmányok Központjában. Mivel a radioaktív szénizotópos kormeghatározás során a leletek több részén is el kell végezni az elemzést, hogy kizárják a hibalehetőséget, a mintát két részre osztották, s a csont kollagén részét mintegy 33 570, a bioapatit részét pedig kb. 41 010 évesre datálták. Megjegyzendő: a C–14-es kormeghatározási módszer csak 55 000 évig megbízható, korábbi leletek esetében más radioaktív elemek bomlásából, más elemekké való átalakulásukból következtetnek a leletek korára.
De ma is élhetnek dinoszauruszok? A Kongó-medence esőerdőjében különös legendák keringenek több furcsa lényről. A mokele mbembét egyes területeken elefántra vagy orrszarvúra emlékeztető állatként festik le, míg máshonnan származó leírásai a Sauropodák őseire, a Prosauropodákra illenek, csakhogy az utóbbiak nem a krétában, hanem a földtörténeti középkor első időszakában, a triászban éltek. A mbieu-mbieu-mbieu leginkább a Stegosaurusra hasonlít, am ez az őshüllő a mezozoikum második időszakában, a jurában élt, kb. 155-150 millió évvel ezelőtt. Az emela-ntouka pedig bár a kréta szarvas dinoszauruszaira emlékeztet, ám azok kövületeit eddig csak Észak-Amerikában fedezték fel. A csipkeve leírása pedig a kréta időszak Afrikájában vadászó, két lábon járó, ragadozó Carcharodontosaurusra illik. Ám egyetlen kutató sem találkozott soha e legendás lények élő példányaival vagy tetemeikkel. Igaz, a XVIII. században a Kongó-medencében misszionáriusként tevékenykedő francia Proyart abbé az őserdőben talált, 90 cm kerületű, karmos lábnyomokról számolt be, melyek több mint kétméteres távközben követték egymást. Csakhogy a legendás állatok – már ha hihetünk a leírásaiknak – sohasem élhettek együtt. Ahogy az acambarói leleteket illetően is zavaró tényező, hogy különböző időszakokban élt dinoszauruszokat is ábrázolnak. Ráadásul soha, sehol sem találtak rá 65 millió évesnél fiatalabb dinoszauruszkövületekre, noha a feltárások alapján igen jól ismerjük a mezozoikumot követő földtörténeti újkor állatvilágát. Itt feszül hát az ellentmondás a különböző ábrázolások, legendák, a dinoszauruszokéra illő lábnyomok, a C–14-es vizsgálat révén 33-40 000 évesnek meghatározott Triceratops-szarv megléte, illetve a 65 millió évesnél fiatalabb dinoszauruszfosszíliák hiánya között. Az ellentmondás feloldásra vár.
Lajos Mihály
