Király Zoltán: Önarckép, 1954

Nem fontos, hogy ki vagyok én.

Egy szeg a műhely asztalán.

Ezért fejem kissé kemény,

míg a halál nem üt kupán.

Keményen, kurtán pattogok,

ha kontár keze ver, pedig

lennék szelíd szerszámotok,

még pengenék is reggelig.

Talán bolondnak tartanak,

ha néha kis ricsajt csapok.

Bölcs leszek majd a föld alatt.

Rághatnak férgek: hallgatok.

De addig ott van a helyem,

ahol ház épül, új tető.

S műhelyedben, történelem,

lehetnék lázas fújtató!

Ha cserepeztem háztetőt,

majd lengek a fák levelén,

tavaszba fúvok ébredőt

és leszek őszi televény.

S ha ezüst boglyát ráz a szél

és felver udvart, kerteket:

a lelkem az. Mert újra kél

elfújni tiltott versemet!

Ha a kárpátaljai magyar irodalom teljes térképét egyszer végre megrajzolják, Király Zoltán is elfoglalhatja jól kiérdemelt helyét. Hisz ehhez a vidékhez köti őt a származása – Csapon született (1933-ban), „Kárpátalja kapujában”, ahogy olvasható ez Angyal kürtje című verseskötetének hátoldalán –, költői karakterét pedig ugyanaz a történelmi közeg formálta, melyet az öt-, sőt hatágú síp számos megszólaltatójáét.

Ennek különösképp is figyelemre méltó momentuma, hogy mivel debreceni egyetemi évei után „kezdő népművelési előadóként” 1956-ban részt vett „a forradalmi eseményekben”, Miskolcon a statáriális bíróság 1957 elején „majdnem halálra ítélte”.

Költői pályájának alakulása pedig egészen egyedi. Csupán 1991-ben jelent meg verseiből egy kisebb válogatás bolgár nyelven, első hazai bemutatkozó kötete pedig az említett Angyal kürtje lett, melyre 2010-ig kellett várnia.

Király Zoltán költői karakteréhez jó kiindulópont lehet az itt olvasható Önarcképe (Debrecen, 1954. február 21.). A vers végén aligha lehet hatáskeltőnek látni azt, hogy tiltottnak mondja művét, hisz könyvének utószavában ugyancsak hangsúlyozza: „abban a korban” – vagyis 1989-ig, a rendszerváltoztatásig – „nem lehettem költő”...

Penckófer János