Oravecz Imre: Ablak
1944-ben kiestem az első ház ablakából
a kiskertbe,
felmásztam a párkányra,
tárva volt a belső szárny,
a külsőnek meg nem fordították rá a zárát,
nekitámaszkodtam, és felpattant,
több métert zuhantam,
és mindenki azt hitte,
hogy nyakam szegtem,
de nem lett semmi bajom,
mert a fal tövében burjánzó
örökzöld növényszőnyegre,
a téli ibolyára estem,
egy nálunk elszállásolt német katona
vizsgált meg,
ki civilben állatorvos volt,
és mindig csokoládéval
kedveskedett nekem,
még nem voltam egészen két éves,
az esetre nem emlékszem,
csak anyám elbeszéléséből ismerem,
de a zuhanást érzem,
olyan mintha bennem volna az ablak,
és nagy sebességgel távolodnék tőle.
Izgalmas költemény az Ablak. Azon túl persze, hogy inkább félelmetes, mintsem mulatságos, amint egy kétéves forma kisgyerek kiesik az ablakból „a fal tövében burjánzó örökzöld növényszőnyegre, a téli ibolyára”.
Az Ablak fontos része annak a grandiózus emlékezés-koncepciónak, amely Oravecz Imre ötödfélszáz oldalas könyvét, a Halászóembert létrehozta, mert a mnemotechnikának egy különleges momentumát, az emlékezésnek a történetmeséléssel összetartozó oldalát érinti akkor is, ha a költőnek nyilván nem állt szándékában ez.
A költemény esztétikumán túl ez is érték lehet benne. Elsőre teljesen mellékesnek látszik a történelmi mozzanat felidézése, az 1944-es esztendő, illetve a „nálunk elszállásolt német katona”, mert a vers végi „zuhanás” magyarázata – az a képszerű emlék, hogy „olyan, mintha bennem volna az ablak, és nagy sebességgel távolodnék tőle” –, magával ragadó valóságészlelést mutat.
Ellenben visszagondolva az elolvasottakra – hogy „az esetre nem emlékszem, csak anyám elbeszéléséből ismerem” –, a vers ráébreszt a történetmesélés emlék- és ilyenformán valóságteremtő karakterére, ahonnan pedig már csak egy lépés, és a nemzet történelmi emlékezeténél állunk...
Penckófer János