Az ókor legkatonásabb felfedezői
Római expedíciók Skandináviától Szudánig
Miután Kr. e. 275 körül a rómaiak uralmuk alá vonták csaknem az egész Appennini-félszigetet, megkezdték Itálián kívüli terjeszkedésüket, s ennek során létrehozták az ókor egyik leghatalmasabb birodalmát. Hadjárataikkal, katonai felderítő expedícióikkal, illetve kereskedelmi utazásaikkal pedig hozzájárultak az antik kor világképének a kibővüléséhez.
Kr. e. 145 táján – Cornelius Scipio római hadvezér görög tanítója és barátja, Polübiosz vezetésével – hadiflotta futott ki az Atlanti-óceánra, hogy végigkutassa a nyugat-afrikai partvidéket. Délnek tartva eljutottak egy folyótorkolatig, mely tele volt krokodilokkal és vízilovakkal. Polübiosz Bambotosznak nevezte el a folyamot, mely minden bizonnyal a Szenegál lehetett, majd elérte a tőle tíznapi hajóútra található Heszperiosz-hegyfokot, melyet talán a Zöld-fokkal, Afrika legnyugatibb pontjával azonosíthatunk. Viszont nyomát sem lelte a partvidéken korábban alapított karthágói településeknek, s máig rejtély, miért és miként tűntek el.
Iulius Caesar, az egyik legjelentősebb római hadvezér és államférfi Kr. e. 58 és Kr. e. 50 között meghódította egész Galliát, mely a mai Franciaországra, Belgiumra, illetve a mai Németországnak a Rajnától nyugatra eső részére terjedt ki. Eközben a mediterrán világ számára felfedezte a Rajnát, sőt kétszer is átkelt rajta, hogy elvegye a keletről terjeszkedő germán törzsek kedvét a Galliába való behatolástól. Britannia elfoglalását szintén tervbe vette, s bár az első partraszállási kísérlete elbukott, a második próbálkozás során, Kr. e. 54-ben már nemcsak partra szállt, de a Temzén is átkelt, majd Essexig nyomult előre, és feltárta Délkelet-Anglia belső területeit. Britanniai hódításait azonban fel kellett adnia, mivel hatalmas felkelések törtek ki Galliában, melyek leveréséhez teljes haderejét be kellett vetnie, így Nagy-Britanniának a mai Dél-Skóciáig terjedő területeit csak Kr. u. 43 és 84 között hódította meg a Római Birodalom. Agricola, Britannia provincia helytartója pedig Kr. u. 84-ben hadiflottájával végighajózott a brit fősziget keleti partja mentén, hogy felmérje, milyen területeket lehet még elfoglalni, s egészen az Orkney-szigetekig eljutott, ám a viharos idő miatt itt visszafordította hajói orrát. Korábban, Kr. e. 5-ben Tiberius, Augustus császár mostohafia, majd utódja hajórajával az Északi-tenger nyugat- és észak-európai partvidékét térképezte fel, egészen Dánia legészakibb pontjáig, a Skagen-fokig, majd átszelve a Skagerrak tengerszorost behatolt az Oslói-fjordba, ám nem folytatta útját a norvég, illetve a svéd partok mentén, mivel sem katonailag, sem gazdaságilag nem tekintette vonzó célpontnak Skandináviát.
Annál vonzóbb célpont volt Közép-Európa, ahol a hódító hadjáratok során a Kr. e. I. században feltárták és elfoglalták az Alpok vidékét, valamint a magashegység északi előterét. Augustus császár ki is köveztette a Kis Szent Bernát-hágón, majd egyik utóda a Nagy Szent Bernát-hágón átvezető utat, elsősorban azért, hogy a légiók télen is használhassák a fontos átjárókat. További előrenyomulásuk során elérték a Duna középső és felső szakaszát, melyekről korábban a görögöknek csak halvány sejtéseik voltak, ők csupán a nagy folyam alsó szakaszát ismerték. Emellett pedig a rómaiak a Duna forrását is felfedezték. Germánia meghódítása ugyancsak a terveik közt szerepelt, légióik mélyen benyomultak az országba, egy lovas portyájuk pedig az Elbán is átkelt, ám a teutoburgi erdőben Kr. e. 9-ben bekövetkezett katasztrofális vereségük után visszahúzódtak a Rajna–Duna vonalára, s csak később sikerült a birodalom határát egy rövid szakaszon lerövidíteni a két nagy folyam között. Ezt követően csak kereskedők keresték fel Germániát, kiegészítve a hadjáratok során róla megszerzett ismereteket. Tacitus római író mindezek alapján Germania c. könyvében átfogó leírást adott az országról. Miután pedig a Kr. u. I. században nagy kereslet támadt Rómában a borostyánra, a római kereskedők a Balti-tenger déli partvidékét is felkeresték, s beszámolóik alapján Tacitus és a szintén római író Plinius pontos képet festett az Odera és a Visztula között fekvő földekről.
Az északi vidékek mellett a rómaiak figyelemre méltó felfedezéseket tettek délen is. A Kr. u. I. században két centurió (százados) a Nílus mentén hatolt be Afrika belsejébe. Felderítőútjuk valószínűleg az Axum (etióp állam) meghódításának a megtervezését szolgálhatta, melyre azonban végül mégsem került sor. A centuriók mindenesetre eljutottak a Fehér-Nílusnak a Bahr-al Gazal és a Szobat mellékfolyók torkolata közötti szakaszáig, ahol a Nílust elborító élő és rothadó vízinövények kusza szövevénye lehetetlenné tette a hajózást. A területre csak a XIX. században jutott el ismét európai felfedező, a szövevényben pedig csupán az 1900-as évek elején robbantottak átjárót, hogy lehetővé tegyék a hajóforgalmat. A Szaharába is mélyen benyomultak a rómaiak. Kr. e. 20-ban Africa provincia helytartója meghódította Garamát, a mai Líbia területén élő garamantok fővárosát, majd nem sokkal Kr. u. 100 után Iulius Maternus római hadvezér a garamantok királyával közösen vezetett katonai expedíciót a Szaharától délre eső területek meghódítására, át is szelték a sivatagot, és egy Agisymba nevű vidékre értek, ahol többek között orrszarvúkat is láttak. Tehát valahol a Csád-tó mellékén vagy az Air hegyvidékétől délre elérték a szudáni szavannát. S bár a hódítás végül elmaradt, a Szaharát elsőként átszelő expedíció szép fegyvertényként került be a földrajzi felfedezések történetébe.
Lajos Mihály
