El-Alamein vikomtja
A II. világháború legkiemelkedőbb brit hadvezére
Nehéz ember volt, akinek megannyi konfliktusa támadt a vele egyenrangú vagy rangban fölötte álló parancsnokokkal. Katonai vezetőként végtelenül szigorú volt, makacs és kemény, de jó stratéga, emellett lelket tudott önteni a csüggedőkbe, és kímélte a rá bízott katonák életét. Ő volt Bernard Law Montgomery tábornagy, a II. világháború legtehetségesebb brit hadvezére.
1887. november 17-én, Londonban látta meg a napvilágot egy kilencgyermekes anglikán lelkészcsalád negyedik gyermekeként. Hamar felébredt benne az érdeklődés a katonai pálya iránt, így a középiskola befejezését követően a Sandhursti Királyi Katonai Akadémián folytatta tanulmányait, ahol gyalogsági tiszti kiképzést kapott. Az I. világháború kitörése után a brit expedíciós hadsereg századosaként lépett francia földre, ám kevesen múlott, hogy ne haljon hősi halált. 1914. október 14-én egy szövetséges ellentámadás során tüdőlövést kapott, s bár kimentették a tűzvonalból, a tábori kórházban egyre romlott az állapota, haldoklott, már a sírját is megásták, amikor hirtelen jobban lett, így hazaszállították gyógykezelésre. Felépülése után visszatért a nyugati frontra, részt vett a második arrasi, majd a harmadik ypres-i csatában, egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, s alezredesként fejezte be a háborút.
1937-ben dandártábornokká léptették elő, s a II. világháború kitörését követően hadosztályparancsnokként vezényelték Franciaországba. Az 1940 májusában kibontakozó német offenzíva azonban a La Manche-csatornához, Dunkerque kikötővárosba szorította be a briteket, valamint több francia és belga egységet, melyeket a Dinamó-hadművelet során menekítették ki a bekerítésből, köztük Montgomery hadosztályát is, s a dandártábornoknak a Luftwaffe bombatámadásai közepette, a lehető legkisebb veszteség mellett sikerült evakuálnia katonáit. 2 év múlva viszont még nagyobb feladat hárult rá.
Az észak-afrikai hadszíntéren az 1942. május 26. és június 21. között megvívott gazalai csatában az Erwin Rommel tábornok által vezetett német‒olasz csapatok súlyos vereséget mértek a 8. brit hadseregre, melyet 1 200 km-en át üldöztek, s mely csak Alexandria előtt, El-Alameinnél tudta megvetni a lábát, de várható volt, hogy egy újabb tengelyhatalmi támadás végleg szétveri. Ekkor nevezték ki vezetőjéül a tábornokká előléptetett Montgomeryt, aki nagy szakértelemmel rendbe szedte a már széthullóban lévő brit erőket, és július végén, az első el-alameini csatában megállította a tábornaggyá előléptetett Rommel előrenyomulását. A támadás megállítása után Montgomery hozzálátott csapatai nagyarányú megerősítéséhez, és felkészült rá, hogy október végén megindítja offenzíváját. A hónap elejétől intenzív légitámadásokkal jórészt ellehetetlenítette ellenfelei utánpótlását, és kivívta a teljes légi fölényt. Október 20. és 23. között a brit repülők nagy erejű bombázásokkal végrehajtották a támadás légi előkészítését, majd október 23-án Montgomery óriási tüzérségi pergőtüzet zúdított az ellenséges állásokra, ezután pedig támadásra indította harckocsizóit és gyalogságát, ám az első rohamok csak benyomták, de nem törték át az elszántan harcoló német‒olasz csapatok védelmi vonalait. A brit tábornok ezért elterelő műveletekkel délre akarta csalni ellenfelei fő erőit, hogy saját fő erőivel északon erőszakolja ki az áttörést. Október 25-én azonban németországi gyógykezeléséből visszatért Rommel áttekintette a helyzetet, és ő is megerősítette balszárnyát, így a front északi részén a két főerő csapott össze, s heves harc bontakozott ki. Montgomery ekkor átcsoportosította egységeit, áttörte az olasz védelmet, majd kiszélesítette a rést. A német tábornok minden tartalékát az áttörésbe vezényelte, ahol fellángolt az észak-afrikai hadszíntér legnagyobb páncéloscsatája, mely a britek döntő győzelmével zárult. Rommel felismerte, hogy a visszavonulás elkerülhetetlen, és el is rendelte azt, ám Hitler támadásra adott parancsot. E kétségbeesett akció során szinte a teljes maradék tengelyhatalmi páncélos állomány megsemmisült, ezért november 5-én Rommel – hogy mentse még menthető csapatait – a diktátor őrült utasításaival mit sem törődve megkezdte a visszavonulást. A második el al-ameini csata véget ért, gyökeres fordulat állt be az észak-afrikai hadszíntéren, s Montgomery uralkodójától megkapta az El-Alamein vikomtja címet (a vikomt a báró és a gróf közötti főnemesi rang).
Rommel – nyomában a 8. hadsereggel – Tunézia felé hátrált, ám hamarosan Marokkóban és Algériában amerikai, illetve brit egységek szálltak partra, majd megindultak kelet felé, hogy bezárják a gyűrűt Rommel körül. S bár a németek és az olaszok jelentős erőket küldtek Tunéziába, hogy megakadályozzák ezt a tervet, 1943 tavaszán a nyugatról támadó szövetségesek teret nyertek, s a 8. hadsereggel együtt bekerítették a Tuniszig hátráló német‒olasz egységeket. Rommel Hitler utasítására Németországba repült, ahol az atlanti fal védelmére kapott parancsot, a tengelyhatalmi csapatok pedig május 12-én letették a fegyvert, és Észak-Afrikában véget értek a harcok.
Ezt követően az Olaszország elleni invázió első lépéseként július 10-én az I. amerikai és a 8. brit hadsereg partra szállt Szicília déli csücskén, s augusztus 17-re elfoglalták a szigetet. Majd a szövetségesek átkeltek az Appennini-félszigetre, s megkezdték ottani előrenyomulásukat. Montgomeryt viszont visszahívták Nagy-Britanniába, s az 1944. június 6-i normandiai partraszállás előtt őt nevezték ki a Nyugat-Európában harcoló szövetséges szárazföldi csapatok főparancsnokává, míg az egész szövetséges haderő főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower tábornok lett. A partraszállás során, ha nehezen is, de sikerült áttörni az atlanti fal erődrendszerét, ám a Normandiában állomásozó 7. német hadsereg olyan keményen védekezett, hogy a brit, kanadai és amerikai csapatok csak nehezen tudtak kitörni a hídfőből. Különösen súlyos harcok dúltak Caen térségében, ahol a britek győzelmet arattak az Odon folyónál, majd július 7-én a kanadaiak elfoglalták Caent, ám a szövetségesek további előrenyomulása elakadt. Ekkor Montgomery tervet dolgozott ki a német csapatok bekerítésére. Ennek keretében Patton tábornok 3. amerikai hadseregének a Bretagne-félsziget felszabadítása után délkeletnek kellett fordulnia, hogy a 7. hadsereg hátába kerüljön, Bradley tábornok I. amerikai hadseregének Pariers és St. Lo között át kellett törnie a védelmet, majd szintén kelet felé kellett előrenyomulnia, hogy oldalba kapja a németeket, míg a 2. brit és az 1. kanadai hadseregnek déli irányban kellett előrenyomulni, s lezárni a katlan keleti végét. Bradley végrehajtotta az áttörést, majd folytatta offenzíváját, Patton támadása nyomán összeomlott a német arcvonal nyugati része. Ekkor, július végén azonban Montgomeryt leváltották a szárazföldi csapatok főparancsnoki tisztéről, amit Eisenhower vett át, az angol hadvezér ezután már csak a brit és a kanadai hadsereget vezette, fájdalomdíjként viszont tábornaggyá léptették elő, s Eisenhower végül is Montgomery haditervét valósította meg. Bradley elfoglalta Mortaint, megállította a német ellentámadást, majd ismét támadásba ment át, Montgomery kierőszakolta az átkelést az Orne folyón, Patton végrehajtotta az átkaroló hadműveletet, Crerar tábornok 1. kanadai hadserege pedig elfoglalta Falaise-t, s a délről közeledő Pattonnel együtt augusztus 20-án bezárta a mortain-falaise-i zsák száját. A bekerített 7. hadsereg letette a fegyvert. A normandiai csata véget ért.
Montgomery ezt követően a szövetséges arcvonal északi szárnyán nyomult előre, részt vett Északkelet-Franciaország és Belgium felszabadításában. 1945 márciusában pedig a szövetségesek megkezdték átkelésüket Németország utolsó védővonalán, a Rajnán. Elsőként Patton csapatai keltek át március 22-én, majd a következő két nap folyamán Montgomery csapatai is átértek a túlpartra, és előrenyomultak a Harmadik Birodalom belsejében, illetve felszabadították Hollandiát. Komoly ellenállásba csak a bal szárnyukon ütköztek, ám azt is leküzdötték, s május 4-én az északon harcoló német csapatok a Lüneburgi-síkságon megadták magukat a brit tábornagynak.
A II. világháború után Montgomery a brit hadsereg vezérkari főnöke, majd a NATO európai erőinek parancsnokhelyettese lett. 1958-ban vonult nyugdíjba, s nagyon magas kort megérve, 1976. március 24-én, 88 évesen indult el a minden élők útján…
Lajos Mihály
