A nagy selyemút

Évszázadokig összekötötte a Keletet a Nyugattal

A Huangho középső és alsó szakasza menti államokból összekovácsolódott, majd a Jangcétől is délebbre terjeszkedő Ókínai Birodalom – bár elérte a Sárga-, illetve a Kelet-kínai-tengert – sokáig szárazföldcentrikus volt, és csak a Kr. e. I. században, Dél-Kína hozzákapcsolása után kezdett tengerhajózással foglalkozni. S mivel a szárazföldön gigászi hegységek választották el a távol-keleti birodalmat a tőle délebbre, illetve nyugatabbra fekvő civilizációktól, Kínában sokáig semmit sem tudtak azokról, csak egy diplomáciai felfedezőútnak köszönhetően ismerkedtek meg velük, és ennek révén nyílt meg a Keletet a Nyugattal összekapcsoló nagy selyemút.

A Kr. e. II. században uralkodó Vu császár Kr. e. 138 körül megbízta palotája kapuőrségének parancsnokát, Csang Csient, hogy a Kínától északra eső sztyeppéket lakó, a birodalomba gyakran betörő nomád hiung-nuk (ázsiai hunok) ellenében kössön szövetséget azok ellenségeivel, a tőlük nyugatabbra élő, felületesen ismert jüecsikkel. Kísérőivel együtt útnak is indult, ám a hiung-nuk elfogták, s csak rabsága tizenegyedik évében sikerült megszöknie (megmaradt kísérőivel együtt), hogy folytassa diplomáciai küldetését. A Tien-san és a Kunlun-hegység égbe törő vonulatai által övezett, a Takla-Makán-sivatag által kitöltött Tarim-medence peremén sorakozó oázisvárosok érintésével, majd a Tien-sant és a Pamírt összekötő hegyek nehezen járható hágóin átevickélve eljutott a mai Üzbegisztán földjére, ahol legnagyobb meglepetésére a kínaihoz fogható civilizált társadalmakra, szervezett államokra bukkant. Elsőként az igen termékeny Ferganai-medencébe ért, ahol az itt uralkodó király vezetőket bocsátott a rendelkezésére, akik elkísérték Szogdianéba, mely ekkor a jüecsik uralma alá tartozott, akik nomád hódítókként érkeztek ide, ám itt áttértek a letelepedett életmódra, s uralkodójuk fogadta is Csang Csient, ám nem volt hajlandó szövetségre lépni Kínával a hiung-nuk ellen. A diplomáciai küldetés tehát nem ért célt, ám Csang kedvet kapott a felfedezésre, eljutott Baktriába, ahol pontos értesüléseket szerzett mind Indiáról, mind a Perzsiát és Mezopotámiát uraló Parthus Birodalomról. Majd hazafelé vette az útját, a Kunlun-hegységen és a Tarim-medence déli peremén át, Kr. e. 126-ban vagy 125-ben pedig megérkezett Csanganba (a mai Hszianba), Kína akkori fővárosába, ahol Vu császár és udvara felismerte az általa a fejlett déli, illetve nyugati országok fekvéséről, haderejükről, lakosságukról, főleg pedig a kereskedelmükről, valamint a gazdaságukról gyűjtött információk értékét, és megszületett a döntés egy nagy haszonnal kecsegtető távolsági kereskedelmi útvonal, a legendás nagy selyemút létrehozásáról, mely nevét Kína legfőbb exportcikkéről, a selyemről kapta.

A Tarim-medence peremén fekvő oázis-városállamok azonban a hiung-nuk érdekszférájába tartoztak, ezért a nyugat felé előrenyomuló kínai hadak előbb elfoglalták a Tibeti-fennsík északi lejtője és a Góbi sivatag röghegységei által közrezárt Kanszui-folyosót, Kr. e. 119-re visszaszorították a hiung-nukat a Góbi sivatagba, valamint Mongólia sztyeppéire, majd meghódították a Tarim-medencét. A Csanganból kiinduló nagy selyemút áthaladt a Kanszui-folyosón, majd Tunhuangnál, a Tarim-medence keleti végében kettévált: a pihenőhelyekként és ellátóállomásokként szolgáló oázisvárosok érintésével, észak, illetve dél felől megkerülte a Takla-Makánt, majd a medence nyugati végében, Kasgarban a két útvonal egyesült. Ezt követően a karavánoknak át kellett kelniük a Tien-san és a Pamír közötti hágókon, megbirkózva a magashegységek hidegével, hóviharaival vagy éppen a heves áradásokkal. Ám miután legyőzték a hegyek megannyi akadályát, megérkeztek a Fergana-medencébe, és továbbhaladtak Irán felé. Az idők folyamán pedig több elágazás is kialakult. Az egyik északon átvezetett a Tien-sanon, a Dzsungáriai-medencén, a Balhas-tó környékén, a Szir-darja alsó folyása mentén, s az Aral-tó és a Kaszpi-tenger érintésével elérte a Fekete-tenger menti országokat. Erről az útvonalról azonban a Szir-Darjánál levált egy út: a karavánok Otrarnál átkeltek a nagy közép-ázsiai folyamon, majd Buharán vagy Szamarkandon, a két fontos kereskedelmi központon haladtak tovább az Iráni-fennsík felé. A parthusok, majd a szasszanida Perzsia kereskedői pedig Rómának, illetve a kora középkorban Bizáncnak adták el a keletről érkezett árukat. Délen, a Tarim-medencéből a Karakoram-hágón keresztül is nyitottak egy útvonalat, mely Északnyugat-Indiába vezetett, míg Dél-Kínából Északkelet-Indiába nyílt egy út, mely ott ugyancsak nyugat felé fordult. Kínából a selymen kívül nikkel- és vastárgyakat, lakk-készítményeket exportáltak, s üveget, drágaköveket, féldrágaköveket, a kínaiakéinál nagyobb termetű közép-ázsiai lovakat importáltak. Emellett több kultúrnövény eljutott a távol-keleti birodalomba, és a Nyugat, valamint a Kelet fűszerei is gazdát cseréltek, akárcsak az arany dísztárgyak. A nagy selyemút később tengeri szakaszokkal is kibővült, ám XIV. századi kelet-, illetve közép-ázsiai háborúk során nagy része lezárult vagy szétzilálódott, s a kora újkorban fellendült európai tengeri kereskedelem ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy elveszítse jelentőségét, és letűnjön a történelem színpadáról.

Lajos Mihály