Vasárnapi üzenet: 2024. január 21.
Kevélység és alázatosság
Görögkatolikus egyházunk ezzel a vasárnappal megkezdi a nagyböjtre való felkészülést. Igen érdekes, hogy a nagyböjt önmagában is egy felkészülési időszak, mégpedig a húsvétra, Krisztus feltámadásának ünnepére való felkészülés. De hogy ezt a felkészülést még aktívabban és lelkünk számára még inkább hasznosan tudjuk elvégezni, úgy az egyház hasznos tanácsokkal, útmutatásokkal készít fel bennünket a böjt időszakára.
Ezen belül az első felkészítő vasárnap a vámosról és a farizeusról nevezett vasárnap. Ezen a napon a hívők Jézus Krisztusnak a vámosról és a farizeusról szóló példabeszédén elmélkednek. Ebben a példabeszédben alapvető útmutatást nyer az ember arra, hogyan is kell nekiindulni a lelki megváltozás, megtérés útjának. Olyan ez, mint amikor valakinek valamilyen harcművészetben vagy akár sportban megmutatnak néhány alapfogást. A megtérés „alapfogása”, helyesebben fogalmazva alapja az alázat. Függetlenül attól, hogy ki milyen mélyre süllyedt a bűnökben, alázat nélkül nem tud megváltozni, megtérni. De úgyszintén igaz ama állítás is, hogy bármilyen mértékben imádkozik vagy böjtöl valaki, ha az kevélységgel párosul – akkor nem ér semmit, sőt alkalmat adhat a bűnre is. A vámosról és a farizeusról szóló példabeszéd ezt igen jól tükrözi.
A látszat néha csal. Bizonyára mindannyiunk életében volt olyan helyzet, amikor csalódtunk más emberek megítélésében. A farizeusról mindenki azt hihette, hogy igen buzgó és istenfélő ember: imádkozik, böjtöl, templomba jár. Ez nem is lett volna rossz, ha el nem rontja a fölösleges büszkélkedéssel, ami a kevélységéből fakadt. Felsorolja Istennek, hogy ő milyen jó és tökéletes, sőt nemcsak magát emeli fel az égig, de a másikat, a vámost is „letaszítja” Isten előtt a pokolba azzal, hogy önmagánál sokkal rosszabbnak írja le. Pedig nem is ismeri igazán, csak úgy vádaskodik. Igen, ez a kevélység, amikor azt hisszük magunkról, hogy senki sincs hozzánk hasonlóan tökéletes ezen a világon. Ez az állapot az embert romba dönti, a pokolba taszítja.
Ennek ellentéte a vámos. Igaz, ő nem imádkozik rendszeresen, vélhetően nem is nagyon böjtöl, a templomba sem járhat gyakran. De mindezt alázatosan beismeri, oly mértékben megbírálva önmagát, hogy még a szemét sem meri felemelni az ég, az Isten felé, mert oly nagyon bűnös. Ami szintén nagyon fontos, nem mond véleményt a farizeusról. Vélhetőleg igaz embernek gondolja, mindenesetre önmagánál jobbnak. Ez az igazi alázat, amikor azt gondoljuk, hogy nálunk bűnösebb ember már nincs is ezen a világon. Ez az alázat felemel a bűn porából, és az Isten megbocsátásához vezet bennünket. Miért? Hát azért, mert a vámos – látván saját bűneit – alázatosan bocsánatot kér az Istentől, mellét vervén és mondván: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”
Hogy vagyok ezzel én? Kire szoktam hasonlítani: a vámosra vagy a farizeusra? Mit gondolok magamról: jól viselkedem, vagy bűnös vagyok? Mit gondolok magamról: jobb vagyok, mint mások, vagy talán rosszabb? Szoktam dicsekedni Isten és az emberek előtt? Vagy inkább alázatosan bocsánatot kérek Istentől és embertársaimtól? Képes vagyok-e egyáltalán arra, hogy belássam, ha hibázok, vagy inkább másokra hárítom a felelősséget saját bűneim, tökéletlenségeim okán?
Csengjenek hát folytonosan szívünkben a Szentírás szavai, miszerint „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (Jak. 4, 6). Készüljünk a nagyböjtre úgy, hogy tudatosan megvizsgálva önmagunkat törekszünk az alázatosságra, hogy bűnbánatot tudjunk tartani, meg tudjunk változni az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére. Ámen.
Dr. Szolánszky Ágoston
görögkatolikus pap
