Az első gerincesekként hódították meg a levegőt

A pteroszauruszok

Méretük a kismadarak és a kisrepülőgépek mérete közé esett. A mezozoikum triász időszakában jelentek meg, utolsó képviselőik pedig a kréta–tercier kihalási esemény idején, a mezozoikum végén, 65 millió éve tűntek el az élet színpadáról. Ők voltak a pteroszauruszok, vagyis a repülő őshüllők.

Legközelebbi rokonaik az átlagosan egy méter hosszú, két lábon járó, kisragadozó lagerpetidae őshüllők voltak. Együtt alkották a Pterosaurumorpha csoportot, mely főleg a dinoszauruszokat magában foglaló Dinosaurumorpha csoport legközelebbi rokona volt. A lagerpetidaek és a pteroszauruszok evolúciós útja 237 millió éve vált el egymástól, a legkorábbi pteroszauruszok pedig 219 millió évvel ezelőtt tűntek fel, s a két időpont közötti időben alakult ki az utóbbiak repülési képessége és különleges testfelépítése. Mellső végtagjuk 4. ujja ugyanis meghosszabbodott, míg a többi előre meredt, a 4. ujj, a törzs és a hátsó végtag között pedig a bőr, izom és más szövetek membránjából álló szárny feszült. Mellcsontjuk alkalmassá vált arra, hogy megtapadjanak rajta a repüléshez szükséges izmok, csontjaik pedig üregesek lettek, akárcsak a madaraké. Testüket az emlősök szőréhez hasonló szőrtakaró és/vagy tollazat borította. A Tupandactylus imperator megkövesedett csontjaiban talált melanoszómák arról árulkodnak, hogy tollai változatos színekben pompáztak. Koponyáik vizsgálata szerint agyuk megnagyobbodott, kisagyuk flocculus lebenye arányaiban nagyobb volt, mint bármelyik más gerincesé, s mindez lehetővé tette a repüléshez szükséges nagy mennyiségű érzékelési információ feldolgozását amellett is, hogy a törzshöz képest jelentős méretű szárnnyal rendelkeztek. A földön pedig négy lábon jártak, fennmaradtak ugyanis mellső végtagjaik belső három, illetve hátsó lábaik négy ujjának a nyomai, mellső lábaik meghosszabbodott 4. ujját pedig felfelé hajlították, szárnyaik nagyobbik részével együtt.

Miként tehettek szert a repülés képességére? Az egyik elmélet szerint közvetlen őseik hosszú hátsó lábbal rendelkezhettek, mint a Scleromochlusok vagy a Sharovipteryxek, melyek hátsó lába és törzse vagy farka között bőrlebeny feszült, s a földről nekiszaladva tanulhatták meg a siklórepülést, míg a másik elmélet szerint is voltak bőrlebenyeik, de nem a földről felugorva, hanem sziklák tetejéről leugorva váltak képessé a siklórepülésre. Majd később az aktív repülés is megjelent, repülési tulajdonságaik pedig létezésük 150 millió éve alatt 50 százalékkal tökéletesedtek, miközben tömegük a jura időszaktól a kihalásukig 10 százalékkal megnövekedett. Az őshüllőcsontokból kinyert és az állatok anyagcseréjének az intenzitásáról árulkodó molekulák vizsgálata pedig kimutatta, hogy a dinoszauruszok többségéhez hasonlóan melegvérűek voltak, amit amúgy szőr-, illetve tolltakarójuk is jelez.

Korai képviselőik kis méretűek voltak, fogakkal és hosszú farokkal rendelkeztek, később viszont a farok jelentősen megrövidült vagy éppen eltűnt, s nem egy pteroszaurusznál a fogak is eltűntek. A Ramphorhynchus szárnyfesztávolsága még csak 120 cm-t, a Dimorphodoné már csaknem másfél métert tett ki. A 170 millió éve élt Dearcsgiathanach szárnyai viszont több mint 2,5 m-t fogtak át, ami azt bizonyítja, hogy már a jura időszakban is tekintélyes méretű repülő őshüllők hasították a levegőt. A kréta időszakbeli Thapunngaka shawi pedig 7 m-es szárnyfesztávolságú állat volt, csak a feje hosszabb volt, mint 1 m, 40 fogból álló fogazata pedig ideális volt a sekély tengerben úszó halak kifogására. A késő krétában élt Azhdarchidae család pedig magában foglalta a leghatalmasabb pteroszauruszokat, melyekre jellemző volt a törzshöz képest hosszú nyak, az óriási szárnyfesztávolság és a lándzsa alakú, hosszú, általában fogatlan, csőrszerű állkapocs. A legkülönbözőbb ökológiai rendszerekben megéltek, leginkább pedig a folyók, a tavak és a tengerek partjait népesítették be. Az utóbbi területeken élő Pteranodon szárnyai több mint 8 m-t fogtak át, feje hátsó részéről különös, hosszú csonttaréj nyúlt hátrafelé, és halakra vadászott. Az óriások óriásai pedig a Hatzegopteryxek és a Quetzalcoatlusok voltak, a valaha élt legnagyobb repülni képes állatok. A szintén hosszú csonttaréjjal rendelkező Querzalcoatlus szárnyfesztávolsága elérte a kb. 10-11 métert. Kövületeire Észak-Amerika belsejében, ősi folyók medrében bukkantak rá, az újabb kutatások pedig bebizonyították, hogy mind a négy lába hosszú és arányos volt, így valószínű, hogy a mai gólyákhoz hasonlóan kisebb állatokat kapdosott fel fogatlan állkapcsával, s nyelte le azokat.

De mit tudhatunk a fiókákról? Megkövesedett tojásaik tanúsága szerint nem kemény, hanem bőrszerű héjú tojásokból keltek ki, a fiatal példányok csontvázainak a vizsgálata alapján pedig a Portsmouthi Egyetem és a Bristoli Egyetem kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy mivel a fiatal egyedek csontjai még tömörebbek, erősebbek voltak a felnőttekéinél, így a fiókák alighogy kikeltek, máris repülni s vadászni tudtak. És ki tudja, mi mindenre derülhet fény a levegőt elsőként meghódító gerincesek kutatása során…

Lajos Mihály