„Már semmi sem olyan, mint régen”

Dr. Biró Erzsébet előadását ítélték a legjobbnak

A Magyar Kórházszövetség (MKSZ) által 2010-ben alapította Dr. Ajkay Zoltán Emlékdíjat annak a kórházi vezetőnek ítélik oda, aki a legszínvonalasabb előadást tartja a szövetség kongresszusán. A szakmai bírálóbizottság véleménye alapján a díjat idén dr. Biró Erzsébet, a Kárpátaljai Megyei Gyermekkórház igazgatója érdemelte ki Egészségügyi ellátás a háború árnyékában Kárpátalján című előadásával, melyben körültekintő alapossággal, plasztikusan és az érzelmeket is megmozgatva mutatta be a háború sújtotta Ukrajna magyarok által is lakott megyéjében, Kárpátalján a sebesültellátás és gyermekegészségügy mindennapjait – tudhattuk meg a szövetség honlapjáról. A kollégái által odaítélt elismerés kapcsán beszélgettünk a kórházigazgatóként, egészségpolitikusként és gyermekgyógyászként is megyeszerte jól ismert dr. Biró Erzsébettel.

– Kárpátaljai kórházvezetők közül hárman is részt vettek a magyarországi szakmai szervezet kongresszusán.

– Ezúton is szeretném megköszönni a Magyar Kórházszövetség vezetőinek, hogy már több mint egy évtizede a határon túli magyar kórházvezetőket is meghívják a kongresszusukra, amelynek idén a meghívott vendégekkel és az egészségipar cégeinek termékeit bemutató szakemberekkel együtt közel ezer résztvevője volt. Az MKSZ kongresszusán mindig nagyon értékes információkat kapunk a környező országok kórházainak működésével, menedzselésével kapcsolatban. Ott láthatjuk az irányt, hogy merre kell haladnunk az egészségügyi rendszerünk megreformálásával, elvégre Ukrajna már deklarálta, hogy csatlakozni kíván az Európai Unióhoz.

Az idei közgyűlésre Mátraházán került sor, ahol hárman képviselhettük Kárpátalját: dr. Oroszi Pál, a Munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ vezetője, valamint Ivan Males, a Beregszászi Járási Kórház igazgatója volt még ott rajtam kívül.

– Miről szólt az előadás, amit díjjal ismert el a magyarországi szakma?

– Legutóbb tavalyelőtt tartottam előadást a Kórházszövetség Kongresszusán, akkor Három csapás az ukrajnai (kárpátaljai) egészségügyre címmel. A három csapás a Covid, a vele azonos időben elindult ukrajnai kórházreform és a háború volt, ezek hatásait fejtettem ki. Az akkori előadásom azzal ért véget, az utolsó diára azt írtam: „Semmi sem lesz olyan, mint régen.” A mostani előadásomat úgy kezdtem, az volt az első dián: „Már semmi sem olyan, mint régen.” A mostani előadásomban az egészségügyi rendszerünk új kihívásait igyekeztem bemutatni. Ezek között kiemelkedő az egészségügyi szolgáltatás területén, hogy új típusú betegek jelentek meg, például robbanásban megsérültek, repesztől sérültek, poszttraumás sérültek és minden más, ami egy modern háborúban előfordul. A harcokban megsérült katonák ellátásában minden egészségügyi intézményünknek ki kell vennie a részét. Gondoljon bele, hogy eddig a katonai kórházak többségében – mint a Munkácsi Katonai Kórházban – csak kiskatonák könnyebb sérüléseit, esetleg a tisztek feleségeit, gyerekeit látták el, ügyeletet sem vittek. Most, amikor az első vonalban súlyosan megsérült katonákat kell ellátni, a mi gyermektraumatológusaink is rendszeresen műtenek, Demján doktor például már több mint nyolcszáz műtétet hajtott végre. Gyerekek is kerülnek hozzánk, akik a harci cselekmények során sérültek meg, például volt egy gyermek, akinek az egyik karját leszakította egy robbanás. Az édesanya nem tudja elfogadni, hogy a férje meghalt, és a gyermeke is súlyosan megsérült, az anyukával is foglalkoznunk kell.

– A belső menekültek is pluszfeladatot jelentenek? Lehet tudni, hogy közülük mennyi a gyerek?

– A megyei gyermekkórházban naponta tizenöt-húsz olyan gyereket hoznak be, aki belső menekült, velük az édesanyjuk is ott maradhat, nem szeretnénk a sokszor traumát elszenvedett gyermekeket elszakítani az édesanyjuktól. Ez viszont pluszterhet jelent a kórház számára. Előadásomban is kitértem arra, hogy azt nem tudjuk pontosan, hogy hányan élünk ma Kárpátalján, mekkora populációt lát el az egészségügyi hálózat. Hivatalosan 155 ezer belső menekültet tartanak nyilván Kárpátalján, ugyanakkor a valós szám ennél jóval nagyobb. A mobiltelefon-szolgáltatók nem hivatalos adatai szerint meghaladja a 355 ezer főt azok száma, akik megyénkben tartózkodnak. Ugyanakkor nincs hivatalos adat arról, hogy hányan vándoroltak el Kárpátaljáról. A Rákóczi-főiskolától kaptam adatokat arról, hogy mennyivel kevesebb lett a gyerek a magyar iskolákban, illetve az ukrán iskolák magyar osztályaiban. Ebből a helyi magyarság fogyásának mértékére lehet következtetni. A rendszerben dolgozó orvosok és a nővérek számának csökkenését is bemutattam 2019 és 2024 között, a legszembetűnőbb a nővérek gyors fogyása a kórházainkból, ami 2022 augusztusától gyorsult fel igazán, amikor bejelentették a egészségügyi dolgozó nők katonai nyilvántartásba vételét. A háború okozta népességmozgások mellett az energetikai kihívások is nehezítették kórházainknak a helyzetét. Műtőket kiszolgáló generátorok eddig is voltak a kórházakban, de a tavaly téli tartós áramszünetek újabb problémákat vetettek fel. Mi például a megyei gyermekkórházban Zsukovszky Miklós tiszteletes úrnak, a derceni önkéntes tűzoltóknak és a Magyar Református Szeretetszolgálatnak köszönhetően felépítettünk egy tábori konyhát, áramszünet esetén ott készül a gyermekek számára az étel.

Ezeket és az ehhez hasonló kihívásokat, szükségmegoldásokat mutattam be az előadásomban, sok fotóval és sok statisztikai adattal. Már ott is tapasztaltam, hogy nagy érdeklődés kíséri az előadásomat, utána a folyosón sokan megszólítottak. Meglepett, hogy egy, a nézőtéren ülő tehetséges grafikus képregény formájában megrajzolta az előadáson elhangzottakat. Végül kerekasztal-megbeszélés keretében kérdezhettek a kárpátaljai helyzetről a résztvevők, ahol dr. Oroszi Pál és dr. Ivan Males is beszélt az általuk irányított kórházak helyzetéről.

– Lehetett arra számítani, hogy a kárpátaljai helyzetet bemutató előadását emelik ki majd a legszínvonalasabb előadásként?

– Nem gondoltam. Még a díjak átadása előtt hazaindultunk a két kárpátaljai kollégával, akkor telefonáltak, hogy várnak a díjkiosztón.

Egyébként a kongresszuson négy szekcióban zajló előadások közül nagyon érdekes előadásokat láttam, például a kórházak informatikai rendszerének fejlesztésében rejlő lehetőségekről, továbbá a kórházak menedzselésével kapcsolatban, valamint a betegpanaszok kivizsgálásának módjáról, a betegfelvétel gyorsítását elősegítő módszerekről. Olyan megoldásokat lestem el ezekből az előadásokból, amelyeket itthon is meg szeretnék valósítani. Tanulni sohasem késő. Őszintén meglepett az, hogy a szakmai grémium az én előadásomat díjazta az Ajkay Zoltán-emlékdíjjal. Nem emlékszem, hogy a korábbi években határon túli kórházi vezetőnek ítélték volna oda ezt az elismerést.

– A doktornő 1985-ben az Ungvári Állami Egyetemen végzett általános orvosként, és rezidensként a gyermekgyógyászatot választotta. Jövőre negyven éve, hogy gyerekeket gyógyít, közben több cikluson keresztül igazgatóként irányította a megyei gyermekkórházat, valamint vezette a megyei egészségügyi főosztályt.

– Még egyetemistaként férjhez mentem. A diplomázáskor már a második fiunkkal voltam várandós, kézenfekvő volt, hogy a gyermekgyógyászatot választom. Már a rezidenciát is a Kárpátaljai Megyei Gyermekkórházban végeztem. Tíz évig voltam körzeti gyermekorvos, kezdetben a munkácsi Ivan Franko utca környéki roma közösségben, ahol nagyon sok tapasztalatot szereztem. Az, hogy a roma gyerekek soha nem betegek, tévhit. Sokféle esettel találkoztam ott, később már semmitől nem ijedtem meg. Gyermekkardiológiából is teljesítettem a szakvizsgát, tíz évig dolgoztam a kardiológiai osztályunkon, közben én feleltem a Kárpátaljára hozott csernobili gyerekek egészségügyi ellátásáért az erőmű felrobbanását követően. 2005-ben neveztek ki kórházigazgatóvá. Közben a megyei egészségügyi főosztály helyettes vezetője, majd vezetője is voltam, most ismételten a megyei gyermekkórházat vezetem. Soha nem hagytam abba a gyógyítást, bár hivatalosan csak a munkaidőm 0,25 százalékában kezelem a kis betegeket.

– Dercenben él fizikus férjével. Két fia közül van, aki követte az orvosi pályán?

– Idősebb fiunk, Ede gyermeksebész, gyermektraumatológus. Zoltán fiunk vegyészként végzett, Debrecenben él, és a nagy múltú Richter Gedeon-gyógyszergyárnál dolgozik laborvezetőként. Ő is közel áll az egészségügy területéhez. Hét unokám van, mindannyian fiúk, ők jelentik számomra a legnagyobb örömet.

Badó Zsolt