Róma és Karthágó élet-halál harca

„Hannibal ante portas!”

Kr. e. 272-re a Tiberis-parti kisvárosból lassan birodalommá növekvő Róma a maga uralma alatt egyesítette az Appennini-félszigetet. A mediterrán térség nyugati részének meghódítására törve viszont szembe találta magát annak legerősebb államával, a föníciai kolóniából nagyhatalommá vált Karthágóval.

A Kr. e. 814-ben a Tuniszi-öbölben alapított kolónia lakói összekeveredtek az őslakos berberekkel, így alakult ki a pun nép, Karthágó pedig erős hajóhadával a Földközi-tenger nyugati medencéjének az ura lett, Marokkótól Egyiptomig gyarmatosította az észak-afrikai partvidék több pontját, jelentős területeket szerzett Korzikán, Szicíliában és Szardínián, és övé lett a Baleárok szigetcsoportja, valamint a Pireneusi-félsziget legértékesebb, délkeleti része. A szicíliai Messinából fenyegette Róma itáliai birtokait, ugyanakkor a rómaiak szemet vetettek a gazdag Szicíliára, s Kr. e. 264-ben – partra szállva a szigeten – kirobbantották az első pun háborút, mely 23 évig dúlt szárazon és vízen. A szárazföldi csatákban inkább a rómaiak diadalmaskodtak, a tengeri ütközetekben viszont eleinte a karthágóiak, ám a latinok elsajátították a tengeri hadviselést, s olyan csapóhidakkal szerelték fel hajóikat, melyeken a legionáriusok át tudtak özönleni a megközelített ellenséges hajókra, elfoglalva azokat. A római szenátus aztán Kr. e. 256-ban úgy döntött, hogy Afrikába helyezi át a harctevékenység súlypontját. Az itáliai flotta Szicília déli partvidékénél, az Ecnomus-foknál döntő győzelmet aratott a pun hajóhad fölött, melyet követően a légiók partra szálltak Észak-Afrikában, és megkezdték a karthágói városok elleni hadjáratukat. Váltakozó kimenetelű harcok után végül – Kr. e. 241-re – Karthágó fáradt bele a háborúba, s kért békét. Korzika, Szardínia és szinte egész Szicília Rómáé lett.

Ezt követően a latinok behatoltak a Pireneusi-félszigetre, melynek több városát a szövetségükbe vonták. Ugyanakkor a karthágóiak is vissza akartak vágni, s miután hadseregük tehetséges főparancsnoka, Hannibál Kr. e. 219-ben elfoglalta a Róma-barát Saguntumot (több bizonytalankodó szövetséges pedig ezt követően átállt a punokhoz), újból hadat üzentek Karthágónak. Ekkor Hannibál olyan zseniális haditervet dolgozott ki, amilyenre a rómaiak legvadabb álmukban sem gondoltak: Hispániából észak felé vette az irányt, majd átkelve az Alpokon, északról hatolt be Itáliába. A latinok hiába rendeltek haza csapatokat a Pireneusi-félszigetről és Szicíliából, s hiába értek el így is győzelmeket a többi fronton, Hannibál győzelmet győzelem után ért el Itália földjén, melyek közül a Trasimenus-tónál és Cannae-nál aratott diadalai emelkedtek ki. Az előbbi csata előtt elvágta a Róma felmentésére irányított légiók útját a fővárostól, majd a tótól egy szűk völgyön át Róma felé menetelő latinokat az előre felállított kelepcébe csalta, s három oldalról indított támadásával szétverte az ellenséges sereget. Az utóbbi ütközetben pedig előbb lovasságával szétszórta a rómaiak lovas thurmáit, elűzve azokat a harcmezőről, majd visszatérő lovas csapataival és gyalogságával teljesen bekerítette s megsemmisítette a római gyalogos cohorsokat. Ezt követően Dél-Itália nagyvárosai elszakadtak Rómától. A birodalmi fővárosban felharsant a vészkiáltás: „Hannibal ante portas! – Hannibál a kapuk előtt!” Ő azonban mégsem vonult Róma ellen. Nem voltak ugyan ostromgépei, de azokat az elszakadt városok segítségével megépíthette volna. Igaz, a Hannibál hatalmának növekedésétől tartó karthágói szenátus sem pénzzel, sem a flottával nem támogatta a hadvezért.

A rómaiak viszont lázas sietséggel új légiókat állítottak fel, Fabius konzul Itália földjén hol ide, hol oda csalogatta a punokat, kerülve a nyílt összecsapásokat. Ugyanakkor a többi fronton harcoló légiók teljesen elfoglalták Szicíliát és a délkelet-hispániai karthágói birtokokat, emellett bevették a dél-itáliai Capuát. A Pireneusi-félszigeten már sikereket elért Scipio konzul pedig Kr. e. 203-ban partra szállt Afrikában, s oda helyezte át a fő hadszínteret. A karthágói szenátus sietve visszahívta Hannibált, aki Itália délkeleti részén, Apuliában behajózva seregét hazatért. Ám az észak-afrikai Numídia királya átállt a rómaiak oldalára, s híres lovasságával támogatta Scipiót, aki Kr. e. 202-ben Zámánál döntő csatára állt ki Hannibál ellen. A pun hadvezér harci elefántokat is bevetett, ám a konzul mestercéldobói sikerrel szálltak szembe velük, a római–numídiai lovasság szétszórta a karthágóit. Hannibál ekkor gyalogságával akarta bekeríteni a cohorsokat, viszont Scipio is bekerítő manőverre adott parancsot, így a két gyalogság frontálisan ütközött össze, a konzul visszatérő lovassága pedig hátba kapta a pun gyalogságot. Hannibál seregét szétverték. Karthágó a következő évben békét kért, hadiflottáját leszerelték, súlyos hadisarcot fizetett, és minden gyarmatáról lemondott. A mai Tunézia területén fekvő magterületére szorult vissza. Róma lett a Földközi-tenger nyugati medencéjének az ura.

Kr. e. 149-ben aztán kitört a harmadik pun háború, amit a rómaiak Karthágó végső megsemmisítésére indítottak. Ifjabb Scipio consul – aki örökbefogadás révén a Hannibált legyőző Scipio unokája volt – Kr. e. 146-ban magát Karthágó városát is bevette, melyet földig romboltak, területét átokkal illették, ám ez a kegyetlenség utóbb még Scipiót is irtózattal töltötte el. Karthágó azonban Augustus császár uralma idején újjáéledt mint Afrika provincia (tartomány) fővárosa.

Lajos Mihály