A Walküre hadművelet

Megváltoztathatta volna a háború végkimenetelét

A II. világháború idején a harmadik birodalomban egyrészt polgári náciellenes mozgalmak is alakultak, másrészt a tisztikarban is megkezdődött a szervezkedés a diktátor eltávolítása és rezsimje megdöntése végett, mely szervezkedés 80 évvel ezelőtt, az 1944. július 20-i puccskísérletben, a Walküre hadműveletben csúcsosodott ki.

Henning von Tresckow vezérőrnagy (később ezredes, majd tábornok) már 1942-ben felvette a kapcsolatot dr. Karl Goerdeler volt lipcsei polgármester Berlinben működő ellenállási csoportjával, s a náciellenes civilek és katonák szövögetni kezdték az államcsíny tervét. 1943 nyarán Tresckow kidolgozta a puccs – a Walküre hadművelet – alapos tervezetét, melynek tökéletesítésében más összeesküvők is részt vettek, köztük Claus Schenk von Stauffenberg ezredes, s olyan ügyesen álcázták a tervezetet, hogy azt maga Hitler is jóváhagyta. A Walküre hadművelet fedőtörténete ugyanis az volt, hogy amennyiben a megszállt országokból Németországba hurcolt egymillió kényszermunkás fellázadna, illetve angol ejtőernyősök felkelést robbantanának ki, akkor a tartalék haderő akcióba lendül. Főparancsnoka, Fromm vezérezredes is ebben a hitben volt, a tartalék hadsereg szervezési részlegének a vezetője, Olbricht tábornok azonban az összeesküvőkkel tartott, akárcsak a Hitler által még 1938-ban leváltott Ludwig von Beck volt vezérkari főnök is, akit az ellenállók Németország leendő elnökének szemeltek ki, míg a kancellári tisztséggel Goerdelert bízták volna meg, s remélték, hogy egy sikeres hatalomátvétel esetén különbékét köthetnek a nyugati szövetségesekkel.

1944 tavaszán, nyár elején azonban Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka, valamint a Gestapo már az összeesküvők sarkában járt. Július első felében letartóztatták a polgári ellenállás több tagját, július 17-én pedig Himmler aláírta Goerdeler letartóztatási parancsát is, ám a volt polgármesternek sikerült elmenekülnie, és bujkálni kezdett üldözői elől. Az összeesküvő tiszteknek mihamarabb lépniük kellett. A július 1-jén a tartalék hadsereg vezérkari főnökévé kinevezett von Stauffenberg – aki ebbeli tisztségében bejuthatott Hitler erős SS-őrség által védett, megerődített kelet-poroszországi főhadiszállására, a Farkasodúba, az ottani katonai megbeszélésekre – 1944. július 20-án segédtisztjével, Haeften hadnaggyal Berlinből Kelet-Poroszországba repült. Két aktatáska volt velük, melyekben egy-egy időzített bomba lapult (egyet ugyanis tartalékként vittek magukkal, minden eshetőségre készen). 10 óra 45 perckor megérkeztek a Farkasodúba, ahol a nagy meleg miatt a bunker helyett a mellette álló barakkot választották ki a megbeszélés színhelyéül. A tanácskozás már zajlott, amikor Stauffenberg a ruhatárban – mint aki még egyszer megnézi referátumának anyagait – kinyitotta az egyik táskát, elindította a gyújtómechanizmust, 10 percre állítva be azt, majd a tárgyalás helyszínére sietett. Az aktatáskát a térképasztalt tartó három tölgyfatalapzat egyikéhez, Hitler közelébe helyezte, majd szomszédjához, Brandt ezredeshez hajolva odasúgta, hogy fontos telefonhívása van, azzal elhagyta a barakkot. Még pár szót váltott Fellgiebel tábornokkal, akinek az volt a feladata, hogy vágja el a Farkasodú összeköttetését a külvilággal, amikor a detonáció bekövetkezett. Stauffenberg Haeftennel együtt kocsiba vágta magát, ügyes fellépéssel sikerült elérnie, hogy a riadó ellenére mindkét ellenőrzőponton átengedjék, majd beszállhasson a repülőtéren várakozó gépébe (a tartalék bombát még a Farkasodú és a repülőtér között hatástalanították, s az út menti erdőbe dobták), és abban a hitben repült Berlin felé, hogy Hitler már halott. Ám semmi sem úgy alakult, ahogy tervezték.

Brandt jobban a térképasztal fölé akart hajolni, de ebben zavarta a bombát rejtő aktatáska, ezért azt a Führer közeléből a talapzat másik oldalára helyezte át, akaratlanul megmentve a diktátor életét. Ráadásul a hőség miatt három ablak nyitva volt, ezért a robbanás energiája jobban szétoszlott. Három tiszt életét vesztette, többen megsebesültek, Hitler viszont csak könnyebben. S tetézte a bajt, hogy Fellgiebel ahelyett, hogy a tervnek megfelelően a zűrzavarban felrobbantotta volna a Farkasodú telefonközpontját, csak leblokkolta azt, máig sem tudni, miért, így néhány vonal épen maradt. A Berlinben, egy őrzászlóalj által védett hadügyminisztériumban várakozó összeesküvők pedig túl sokáig tétlenkedtek. Olbrichtnak a terv szerint Fromm nevében mielőbb ki kellett volna adnia a Stauffenberg által előzőleg aláírt parancsot a Berlintől kétórányi távolságra állomásozó Grossdeutschland páncélos hadosztálynak a Walküre hadművelet beindítására, az egységnek pedig ennek értelmében be kellett volna vonulnia a fővárosba, színleg a zavargások megakadályozására, valójában a hatalomátvétel támogatására. Miért késlekedett Olbricht? Sohasem derült ki. Csak Stauffenberg megérkezése után kezdtek felgyorsulni az események. Frommot letartóztatták, majd telefonok és távírók útján a frontokon és a hátországban állomásozó csapatok parancsnokainak, vezérkarainak is továbbították a Walküre-parancsot, mely többek közt a következőket tartalmazta: „Adolf Hitler, a Führer halott. Gátlástalan és frontkatonák számára idegen pártvezérek klikkje igyekezett kihasználni a helyzetet, és tőrt döfni a harcoló csapatok hátába, saját önző céljai érdekében uralomra tört. E nagy veszély órájában a Birodalom kormánya a rend fenntartására rendkívüli állapotot rendelt el, a hadsereg fővezérsége mellett a végrehajtó hatalmat is rám ruházta.” Ezt követően meg kellett volna szállni a hírközlési központokat, őrizetbe venni az SS és a propagandaminisztérium funkcionáriusait, a minisztereket és a náci rezsim egyéb magas rangú képviselőit. Ám az összeesküvők érthetetlen módon nem foglalták el idejében sem a Deutchlandsender rádióállomást, sem a telefonközpontokat, sem a Gestapo központját, sem a stratégiailag fontos épületeket a hadügyminisztérium védelmére, egy várható támadás elhárítására, s Goebbels propagandaminisztert sem tartóztatták még le. Aztán végre megérkezett a Remer őrnagy által vezetett Grossdeutschland páncéloshadosztály. A források eltérnek abban, hogy az összeesküvők parancsot adtak-e neki Goebbels letartóztatására, vagy a hadosztályához beosztott politikai tiszt győzte meg, még a főváros felé haladva, hogy a Walküre-parancs teljesítése előtt lépjen kapcsolatba a propagandaminiszterrel, aki nyilván tudja, hogy Hitler valóban halott-e, vagy a Führer ellenségei állnak a Walküre-parancs mögött. De bárhogyan is történt, amint Remer Goebbelshez ért, a miniszter – aki ekkor már tudta, hogy Hitler életben maradt – felhívta a diktátort, majd az őrnagynak adta át a telefonkagylót, a Führer pedig megparancsolta a hadosztályparancsnoknak, hogy gondoskodjon Berlin biztonságáról, fojtson el minden ellenállást, s Remer most már a diktátor – egyúttal a hadsereg legfőbb vezetője – utasítását követve indult a hadügyminisztérium felé.

Ugyancsak végzetes hiba volt, hogy a frontokon és a hátországban állomásozó katonai vezetők későn kapták meg a parancsot a náci vezetők letartóztatására, a kormányhivatalok, a forgalmi gócpontok, a koncentrációs táborok megszállására, a Walküre-parancs elhangzása után pedig a Farkasodúból is utasítást kaptak arra, hogy ne engedelmeskedjenek a Berlinből érkező parancsoknak, így elbizonytalanodtak. Amikor pedig megtudták, hogy a Hitler elleni merénylet nem sikerült – amit a rádió is bejelentett –, várakozó álláspontra helyezkedtek, hiába győzködte őket Stauffenberg, hogy a Führer halott, minden ellenkező hír csak félrevezető akció. Egyedül Stülpnagel tábornok, a franciaországi front mögötti csapatok parancsnoka hajtotta végre a Walküre hadművelet rá eső részét: letartóztatott több mint ezer gestapóst, emellett pedig SS-vezetőket is fogságba vetett. Berlinben viszont gestapósok és Hitlerhez hű katonák hatoltak be a hadügyminisztériumba, s letartóztatták az összeesküvőket. A megszökött s most visszatért Fromm vezérezredes helyben kivégeztette Olbrichtot, Stauffenberget és két segédtisztjüket. Megannyi társukat pedig később ítélték el és végezték ki.

Mit érhettek volna el győzelmük esetén az összeesküvők? A leendő győztesek ekkorra már eldöntötték, hogy Németországtól elcsatolják Kelet-Poroszországot, Pomerániát és Sziléziát, a négyhatalmi megszállást viszont még nem határozták el, azt talán megúszták volna a németek. Mivel a keleti front még nem érte el Közép- és Délkelet-Európát, a későbbi szocialista blokk országaiba nem lépnek szovjet katonák, Jaltában Sztálin nem követelőzhet oly mértékben az erő pozíciójából, így ezek az államok esetleg megússzák a kommunista hatalomátvételeket. Az európai harcok utolsó kilenc hónapjának ember- és anyagi veszteségei pedig elmaradnak. Ám nem így történt…

Lajos Mihály