Turbók Attila: Óvatos légy, hazám!

„Ez se jó, az se jó, nem jó semmi sem”,

háborog hangadó gőgjével a Nem,

pedig van másik út, napfényes Igen,

mímelték egykoron fölöslegesen.

Önfeledt tagadás bölcs szavak helyett,

óvatos légy, hazám, mert átejtenek.

Először a szemet méreg marja szét,

káprázat a neve, vakító beszéd,

azután a fülek hallójáratát

bombázza, perzseli sunyi, sanda vád,

a szájat peckeli botcsinálta düh,

érvelés fennakad, tátoghatsz velük,

végül a szívverést széjjel tördelik,

ne szeress, ne remélj, jövőben ne higgy,

helyette más urak lázbeszédeit

csomagolt áruként vámkezeltetik,

messziről szállított romlandó füge,

(poshadt szó, naspolya), nem jó semmire.

Ezerszer kipróbált hű tapasztalat

mondatja most velem, óvatos maradj,

csábító vakremény, hersenő igék

szálazzák, színezik trükkök szőttesét,

kérlek hát kedvesen (nem vagy már gyerek),

óvatos légy, hazám, mert átejtenek!

Az átverések korszakában élünk. Mindenki mindenkit átver. Minket, egyszerű, tisztes polgárokat átver a törvény, átver a kormány, átver a politikus, átver a tudós, az influenszer, átvernek a boltban, az iskolában, a munkahelyen stb. Kész átverés, ahogy az egykori népszerű tv-műsor állította. A hazugságok terjesztésében élen jár a sajtó, de leginkább a közösségi média. A kommunisták demokratává vedlése óta eltelt negyed évszázad alatt itt, a Kárpát-medencében elvesztettük a hazugságokkal szembeni immunitásunkat. Mindennap olyan mennyiségű információáradat éri az embert, hogy azt egyszerűen képtelenség feldolgozni. Még csak a szalagcímet érkeztünk elolvasni, de már érkezik a következő hír. Ember legyen a talpán, aki képes különválasztani az igazságot a hazugságtól!

Minket, magyarokat a történelmünk során rengetegszer becsaptak már. Átvertek a besenyők, a bizánciak, a kunok, a mongolok, a törökök, a Habsburgok, a keresztények, a kommunisták, a németek, a szovjetek, a Kelet és a Nyugat.

A legutóbb Európa volt, aki minket csúnyán becsapott. Hosszú éveken át vágyakozva tekintettünk nyugatra, irigykedve figyeltük az életüket. Aztán eljött a „jó idő”, keblükre öleltek, s ígértek mindent, ami akkor, ott eszükbe jutott. Hittünk nekik, mert hinni akartunk. A frissen kivívott szabadságunkat tálcán kínáltuk fel nekik, s ők hanyag mozdulattal zsebre rakták. Nem volt elég, mit nekik adtunk, ma már mindenünk kell nekik. A diktatúrát demokráciának nevezik, a jogfosztást jogállamiságnak, az elhallgattatást szólásszabadságnak. Amit ők messziről szállítanak ide, nem más, mint romlandó füge. Jó lenne végre együtt kimondani: minket többé senki nem ejthet át!

A vers szerzője a Magyar Múzsa című kulturális folyóirat szerkesztője, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas újságíró.

Lengyel János