Kalandok és Álmok Kárpátalján

Interjú Sárközi Andreával

Sok kárpátaljai fiatal jelenleg is a bizonyos „50 milliós” kérdés előtt áll, válaszokat keresve arra, hogy merre menjen, mit csináljon, mihez kezdjen, hogyan csinálja, mit kezdjen az életével? Az idősebbek tudják, hogy a türelmetlenség miatt sokszor rossz döntést hozhatunk, no meg a tegnap holnapja az a ma… Jelenlegi beszélgetőtársamat Sárközi Andreának hívják, szexuálpedagógus, és különböző érdeklődési körű embereknek szervez, tart képzéseket immár 10 éve. Mindezek ellenére őt sem kerülték el az élet „milliós” kérdései, amire az évek során kénytelen volt reflektálni. A kárpátaljai lány jelenleg az anyaországban tevékenykedik, viszont Szabó Zita mentálhigiénés segítő szakember meghívására augusztus 9‒11. között Beregszászban tart képzést, melyre gyorsan elfogytak a férőhelyek. A vele készült interjú során a szexedukáción kívül sok más témát is érintettünk, olyan kérdéseket, amelyek minden ember életében jelen vannak, éljen most bárhol a világon. Elmondása szerint nagy ajándék, hogy kárpátaljainak született. Ajánlom figyelmükbe a vele készült beszélgetésünket.

− Kérlek, mesélj magadról.

‒ Badalóban születtem, az általános iskola első négy osztályát itt végeztem, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Már itt elkezdett érdekelni a pedagógia, de azt tudtam, hogy nem szakos tanár akarok lenni, hanem sokkal jobban érdekel ennek a módszertani része, a pszichológiai háttere, az oktatáselmélet, tehát minden, ami mögötte van. Budapesten végeztem pedagógia alapszakot, ezt követte a neveléstudomány, ezen belül oktatásmódszertanra szakosodtam. A tantervkészítés, képzésalkotás, az egésznek az elmélete érdekelt.

− Hogyan teltek az egyetemi évek, utána merre voltál, mit csináltál?

‒ Nagyon igyekeztem bizonyítani meg kompenzálni, ahogy a Kárpátaljáról érkezettek sokszor szoktak itt, Budapesten. Ennek következtében az egyetemi tanulmányaim utolsó évére kiégtem, mert egyszerre akartam kitűnően tanulni, kutatási asszisztensként jelen lenni az egyetemen, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Szakkollégiumának a szakmai részét vezettem, elkezdtem trénerkedni a Kalandok és Álmok Szakmai Műhelynél, önkénteskedtem, és ott volt még a Márton Áron Szakkollégium is. Azt éreztem, hogy nem bírok többet, szeretnék elmenni valahova, messzire, nem akarok gondolkodni, nem akarok kreatív lenni, hanem mosogatni akarok harmadik világbeli gyerekek után, vagy valami nagyon „kiszakadós” dolgot akarok csinálni. Erre a gondolatomra körülbelül két hét múlva az egyik beregdédai barátom, Gyuszi mondta, hogy ő talált egy lehetőséget, Argentínába kerestek egy önkéntest hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozni. Akkor én ott elindultam, a többi itt kezdődött.

− Mennyire találtál önmagadra a kiégés után?

‒ Mindig azt mondják ilyenkor, amikor valaki külföldre megy, hogy ez egy fantasztikus és felszabadító tapasztalat, mindenki megtalálja önmagát, meg ez mennyire buli…, de az én esetemben nem ez lett. Egy leányanya-nevelőintézetben önkénteskedtem. Nagyjából 9 éves kortól kerültek be hozzánk úgy fiatal lányok, hogy vagy már gyerekük volt, vagy terhesek voltak. Azt hiszem, 16 éves volt a legidősebb lányunk, szóval nagyon-nagyon fiatal gyerekek, akiket azért kellett kiemelni az otthonukból, mert bántalmazták őket, vagy azért, mert nem tudta a család elvállalni azt, hogy őket meg még a gyereküket is el tudja tartani. Ezt csináltam kilenc hónapon keresztül. Egyedül voltam, nem egy felszabadítóan vidám tapasztalat volt, de szemléletformáló, és életre szóló volt mindenféleképpen, s mindez spanyolul, amit sose tanultam.

‒ Jelenleg mit csinálsz? Hogyan jött ez az életedbe?

‒ A szexuális nevelés és a hátrányos helyzet téma korán elkezdett mocorogni a fejemben, de nem volt tudatos. Argentínában egyre inkább egyértelművé vált, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Leánynevelő intézetben dolgoztam, tehát ott a szexuális nevelés égető kérdés volt. Ott jöttem rá, hogy nem azzal kellene foglalkozni a témán belül, amiről én azt hittem, hogy foglalkozni kell, meg amiről itthon beszélgetünk, hanem valami más van a dolgok mögött. Ezek csak gondolatként voltak meg, aztán Bányai Sándor, a Kalandok és Álmok Élménypedagógiai Műhely vezetője hívott fel, hogy nem lenne-e kedvem ebből képzést csinálni. Náluk végeztem a szakmai gyakorlatomat, náluk kezdtem el először tréningekkel foglalkozni. A szakmai gyakorlat után bennragadtam a műhelyben, velük dolgozom most már 10 éve. Nagyon megtetszett az, amit ők csinálnak, nekik meg megtetszett az én mentalitásom. Ő vetette fel, hogy csináljunk egy 30 órás akkreditált képzést, mert a szexedukáció egy jó téma lenne. Amikor hazajöttem Argentínából, ez volt az első dolog, amihez hozzáfogtam, hogy akkor csináljunk egy jó képzést.

A Kalandok és Álmok ugyanakkor soha nem volt egy teljes állás, stabil megélhetés, ezért nekem ez fut folyamatosan, de mellé mindig kell valami, ami a napi betevőt biztosítja. Elkezdtem spanyolul dolgozni egy multinál, ezt fél évig bírtam. Ezután az Oktatási Hivatalnál voltam tréner, ahol pedagógusokat képeztem. Dolgoztam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel és közoktatással foglalkoztam egy projektben. A Mathias Corvinus Collegiumnál is jelen voltam egy rövid ideig. Illetve chatügyelő voltam a Hintalovon Alapítvány Yelon nevű szexedukációs projektjében, ami pótolhatatlan tapasztalat volt. Az orosz‒ukrán háború kitörését követően élménypedagógiai foglalkozást csináltunk menekült gyerekeknek az Egyesület az Inklúzióért csapatával. Aztán dolgoztam a Konkáv Közösségi Térben, ahol a kilencedik kerületi, többségében roma, hátrányos helyzetű gyerekeket fogtuk össze. Utána jött az Integrom, ami azzal foglalkozik, hogy segítsen a roma fiataloknak abban, hogy megtalálják a megfelelő helyet a nagyvállalati szférában. Itt még jelen vagyok önkéntesként, de teljes állásban most a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom önkéntes koordinátorként. Emellett pedig már 7 éve erősítem a Magyarországi Református Egyház legnagyobb táborának, a Bárka Tábornak a szervezői, vezetői csapatát, ami egyébként ugyancsak a Kalandok és Álmok szakmai vezetésével működik.

‒ A szexualitás sokak számár tabu, ami valahol helyes is, és jó, ha a helyén van. Az általad vezetett képzés hogyan működik?

– A képzésre visszatérve, a Műhelynek az a fő profilja, hogy akkreditált képzései vannak pedagógusoknak különböző témában, és ebben az én saját képzésem a „Szerethető vagyok? – Kommunikáció és érzelemfókuszú szexuálpedagógiai képzés a tapasztalati tanulás módszereivel”, ami kifejezetten arra irányul, hogy hogyan lehet ezt a témát nem felvilágosítás szintjén bemutatni. Sokáig ez úgy működött, hogy bejött a védőnő, és negyvenöt percben előadta a szokásos prezentációt arról, hogy milyen betegségeket lehet elkapni, kiraktak még dobozt is, hogy oda rakják be a kérdéseket. Én azt szeretném bemutatni, hogy hogyan lehet ezzel kultúra szintjén foglalkozni az iskolában. Tehát nemcsak egy oktatási órán, hanem hogyan lehet ezt elkezdeni akár már óvodás kortól felépítve (nyilván a korosztályi sajátosságoknak megfelelve) folyamatba ágyazottan. Ovis korban például már lehetne beszélni a bugyiszabályról, érintésekről, kezdjük az érzelmi nevelést… Ez mind-mind a szexedukáció része. Azért az a címe, hogy Szerethető vagyok?, mert nemcsak a konkrét szexuális aktusról és annak milyenségéről kell beszélnünk, és nem elég hozzácsapni a higiéniát és egyéb alapismereteket, hanem sokkal mélyebbre kell mennünk ebben a kérdésben. A szex kapcsán vizsgálnunk kell mindazt, ami ehhez hozzátartozhat, ami elvitathatatlanul befolyásolja a szexualitásunkat, úgymint az önismeret, a testtudat, identitás, érzelmek, kommunikáció stb.

A képzés lényege, hogy módszereket adjon a pedagógusoknak arra, hogyan lehet egyáltalán elkezdeni ezzel foglalkozni. Minden egyes olyan témára, ami kapcsolódhat a szexualitáshoz, viszünk be valamilyen foglalkozást, és annak a segítségével elindítunk egy beszélgetést.

‒ Mi volt az, ami leginkább motivált a program kidolgozására?

‒ Otthon, Kárpátalján a KRISZ-táborokban ez mindig is jelen volt. Engem már ott nagyon foglalkoztatott, hogy mi van akkor, hogy ha nem úgy van, ahogy a lelkész elmondja, hanem másképp alakulnak a dolgok. Mi van akkor, ha valaki hiába imádkozik társért, senki sem jön, vagy jön, de bánt, vagy olyasvalaki jön, akiről nem volt szó a Bibliában. Fontos, hogy a szabálytalan történetekről is beszéljünk, ne csak a forgatókönyvszerű életekről. Ők igényelnek leginkább segítséget, és általában pont ők azok, akik kimaradnak az előadásokból, mert nem tudunk mihez kezdeni azzal, ha az Isten valakinek más utat rendelt, mint ami szerintünk „normális”.

− Az általad kidolgozott módszertan szerinted miben segíti a képzésben részt vevőket?

‒ A módszerekkel nem új dolgokat hoztam létre, ezek egyszerűen játékok, olyan tevékenységek, amelyek lehet, hogy léteznek más módszertanokban is, csak úgy vannak megcsinálva, hogy ide is jók.

Hozzám szakemberek jönnek: pedagógusok, lelkészek, pszichológusok, szociális munkások stb. Ők azzal a motivációval jönnek, hogy a gyerekeknek hogyan adják ezt át. Viszont nagyjából mindenkinek az a megélése három nap után, hogy: „Én azt hittem, hogy én már kész vagyok, és csak a gyerekeknek kell hoznom ezt a témát, de kiderült, hogy ebben még nekem is dolgom van magammal.” Valójában ezt az egészet elsősorban mindenkinek magára kell vonatkoztatni. Kiderül például egy-egy résztvevő számára, és nagyon nagy szégyen dolgozik benne a témával kapcsolatban, pedig azt gondolta, hogy rég túl van rajta, hisz van két gyereke meg férje/felesége. Aztán rájön, hogy ez még mindig ott dolgozik, és még mindig befolyásolja a mindennapjait, csak szépen a szőnyeg alá söpörte évekkel ezelőtt.

Ez az egyik, amit ad a képzés. A másik, hogy a műhely működése meg elérése miatt nagyon vegyes embereket tudunk megszólítani. Nálam a képzésen ott van a lelkész vagy vallás- és hittantanár, minden képzésen vannak LMBTQ-aktivisták, meg olyan szakemberek, akiknek a vallás nézőpontjától távoli nézeteik vannak, legalábbis a felszínen. Volt most nemrég egy képzés, amelyikre eljött egy görögkatolikus pap, ő fogalmazta meg így, és jó szavakat talált hozzá, ezért őt idézném: „Ebben a témában jelenleg különböző csapatok vannak. Különböző csapatoknak a mezét viseljük magunkon, és ha azt látom a másikon, akár csak egy-egy szó miatt, vagy azért, ahol dolgozik, hogy ő a másik csapat mezét viseli, akkor egy normál hétköznapi szituációban nem fogok vele erről a témáról beszélgetést kezdeni. Talán szóba se állok vele egyáltalán. Itt viszont lehetőségem volt arra, hogy a másik csapat delikvenseit meghallgassam. Rájöjjek arra, hogy nagyon sokat tudunk tanulni egymástól. Lehet, hogy bizonyos meggyőződéseimen ők nem változtattak, vagy nem változtattam, ugyanúgy megyek haza ezekben a dolgokban, mint ahogy jöttem, de hogy egész másképp fogok most már hozzáállni az egész kérdéshez, vagy másképpen fogok beszélgetni egy gyerekkel, aki odajön hozzám, az biztos. Rájöttem arra, hogy ők nem az ellenségeim, még akkor sem, ha épp más csapatban játszanak.” Ez jelenleg a képzésnek az egyik legnagyobb értéke, hogy nagyon-nagyon vegyes teret enged a vitának. Nekem a legnagyobb munkám az egészben, hogy ne én beszéljek, hanem őket beszéltessem, de úgy beszéltessem, hogy az ne fajuljon el, ne legyen belőle sárdobálás, hanem tényleg egy építő vita maradhasson, és ez mostanában ritka.

− A képzést és Isten igéjét hogyan egyezteted össze?

‒ Én nem érzek ebben konfliktust. A képzés címe is az, hogy Szerethető vagyok?, teljesen arra épül, hogy a szeretetről beszélgetünk, a szeretetet járjuk körbe. A képzést azzal indítom, hogy nagyon sokszor azzal foglalkozunk, hogy mi a perverzió meg a parafíliák, mitől kell félni, mit kell elkerülni, rengetegszer építünk arra, hogy mi minden mehet félre. Mi lenne, hogy ha most itt arról beszélgetnénk, hogy hogyan néz ki egy egészséges énkép vagy párkapcsolat? Mit jelent az, hogy valaki szeret és szeretve van, hogyan lehet jól szeretni magadat és a másikat? Alapvetően az elvek számomra nem kérdés, hogy ott vannak, a Szentírás meg a hit annyira jelenik meg, amennyire vannak a képzésben ezt képviselő emberek, meg amennyire én benne vagyok az egészben.

− Kérlek, mondj három olyan dolgot, ami meghatároz téged.

‒ Van egy szó, ami most megjelenik bennem, egy érték, ami igazából számomra a legfontosabb, és amihez az egész életemet igyekszem igazítani, ahová mindig igyekszem visszatérni, ha úgy érzem, hogy elkanyarodtam: ez az alázat. Ha meg kellene határozni magam az alapján, amire leginkább törekszem, vagy ami számomra az etalon, akkor az az, hogy ha azt érzem, hogy elbizonytalanodtam, hogy túl nagy a káosz, akkor mindig az van bennem, hogy akkor most itt legyél csöndben, lépjél kettőt hátra, próbáld meg leválasztani az egót erről az egészről, és nézz rá a helyzetre úgy, hogy ne te legyél a középpontjában. Mit látsz most? Mi lenne itt a legtisztább? Ez most a legfőbb segítségem az életben való eligazodásban.

− Mi az önismeret számodra?

‒ Nehéz rá válaszolni, mert azt érzem, hogy csináltunk egy ilyen szót, amibe most nagyon sokan belelátnak dolgokat, és ha azt mondanám otthon a faluban, hogy önismerettel foglalkozom, akkor látom az arcokat, tudom, hogy erről mit gondolnak sokan, hogy most már van erre időnk, meg nincs jobb dolgunk, ezért unalmunkban foglalkozunk önismerettel. Az önismeret egyébként minden, ez az egész út, amin az ember egész életen keresztül lépkedhet. Azt keresem, hogy hogyan lehetek jobb ember, hogyan lehetek jobb párja a kedvesemnek, hogyan lehetek jobb szülője a gyerekeimnek, hogyan lehetek jobb gazdája a földnek, hogyan lehetek önmagam számára elég jó. Ha azt kérdezed, hogy miért érdemes ezzel foglalkozni, akkor én válaszként elképzelek magam előtt egy olyan embert, aki nyugodt, kedves mosollyal tud benne lenni a helyzetekben, és nem fáj neki minden, nem a saját sértettsége szemüvegén keresztül nézi az egész világot, nem ugrik mindenre, nem keresi mindenben a konfliktust, és nem érzi azt mindenben, hogy őt bántják.

Tehát nekem az önismeret végső célja az, hogy már nem vagyok folyamatosan rágörcsölve, hogy ki vagyok én, mit akarok én, mi vagyok én a világban, én…, én…, én…, hanem azt tudom mondani, hogy elég időt szánok magamra, és elég rendben vagyok magammal ahhoz, hogy ne folyamatosan saját magamon pörögjek. Amit a képzésben is látok, és amit vissza is jeleznek, hogy az egyik legnagyobb gátja az összes párkapcsolati vitának, mindennek az, hogy az ember felveszi azt a szemüveget, ami arról szól, hogy Én. Ki, hogyan akar bántani? Én mit akarok? Én hol vagyok a másik fölött? Minél hangosabb benne a saját bizonytalansága, annál kiélezettebben reagál az élet történéseire.

− Mit osztanál meg magadról?

‒ Azt érzem most, hogy jön megint egy olyan időszak, amikor nagyon-nagyon össze vagyok zavarodva, úgyhogy elkezdtem írni magamnak egy mini könyvszerűséget, aminek az a lényege, hogy megpróbálom leírni azokat a dolgokat magammal kapcsolatban, amikben biztos vagyok. Ezekben ott tartok, hogy Sárközi Andrea vagyok, 30 éves, Badalóban születtem, jelenleg Budapesten élek. A családom fele az még otthon van, de Magyarországon is van már egy családrészem. Itt van a nővérem, és az ő családja. Most már az is nagyon meghatároz, hogy nagynéni vagyok, ami az egyik legfantasztikusabb tapasztalat. Harmincévesen először komoly és elkötelezett párkapcsolatban élek, ami most izgalmas kihívás.

Az egyik legfontosabb szerepem az, hogy barát vagyok. Régen nagyon sokszor hallottam azt, hogy ezek olyan dolgok, amik fiatal korban még nagyon számítanak, de aztán majd el fognak kopni, meg más lesz. Én viszont azt tapasztalom, hogy a baráti kapcsolatok egy olyan életminőséget tudnak adni, amit nem lehet mással pótolni. Ez nagyon fontos része az életünknek.

Azt kell rólam még tudni, hogy sokszor nem vagyok kibékülve azzal, hogy olyan dolgokat kell csinálnom, amikre azt érzem, hogy túl nehéz, túl kicsi vagyok hozzá. Mindeközben valahogy mindig arra jutok, hogy hiába próbálsz könnyebb, kellemesebb, kényelmesebb meg mindenféle utakat találni, ha az ellenkezik azzal, ami belülről természetesen áramlik, akkor az egész hazugság. Azon érződni fog a mesterkéltség szaga. Jelenleg igyekszem megtalálni a békémet abban, hogy ez ilyen, ez nem könnyű, ez nehéz, és nehéz is marad, hogy sokszor nem érzem magam felszabadultnak és boldognak. Ez egyáltalán nem baj, és nem azért van, mert rosszul csinálom a dolgokat, hanem egész egyszerűen csak én olyan utat kaptam, amiben sok a nehézség, de ugyanolyan sok a lehetőség arra, hogy valami gyönyörűt alkossak.

− Kárpátaljai magyarként hogyan éled meg mindennapjaidat ott, ahol élsz?

‒ Amikor idejöttem, akkor borzasztóan nehéz volt, akkor mindenkinek úgy meséltem róla, hogy nekem ez olyan érzés, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Úgy jöttem el Kárpátaljáról, hogy ott egy jó és meleg burokban éltünk. Mikor idejöttem, folyamatosan azt éreztem, hogy én eddig nem csináltam semmit, csak ültem otthon és vajas kenyeret ettem a küszöbön Badalóban, vagy rémségversenyeket rendeztünk a kollégiumban. Tanultunk az iskolában, de ennyi. Ehhez képest Budapesten mindenki csinált valamit még az iskola mellett, nyelveket tanult, versenyszerűen sportolt, különböző szakköröket végzett. Nagyon azt éreztem akkor, hogy elképesztő lemaradást kell behoznom. Most ez nagyot fordult bennem, most érzem a legnagyobb előnyét és ajándékait annak, hogy kárpátaljai vagyok. Már látom, hogy az, aki Budapesten van, az pontosan ugyanúgy egy burokban nőtt fel, mint ahogyan én Kárpátalján. Csak a burok másmilyen. Nagyon-nagyon hálás vagyok azért, hogy − szerintem az egyik legnagyobb dolog, amit adni tudok a képzésben is − most már több világot ismerek. Egy másik világból jöttem ide, viszont nem maradtam egészen benne ebben, hanem elkezdtem nyitni Budapestnek a különböző részei felé, igazán beintegrálódtam ebbe a városba. Ez nagyon sokat hozzá tud adni az ember szemléletéhez, gondolkodásmódjához. Azt érzem, hogy nekem Isten ezzel azt adta, hogy tudok világokat találkoztatni, merthogy több világot ismerek belülről.

− Hogyan látod, mi, kárpátaljai magyarok miben különbözünk a mindennapi életünkben a többi nemzettársunktól?

‒ Azt látom, hogy ez nagyon vegyes, de talán van egy-két közös dolog, ami igaz ránk. Az egyik a túlélési képességünk bármi áron. Akárhova sodor minket az élet, ott valamit tudunk csinálni. Dolgozunk, feltaláljuk magunkat, tényleg, ahogy a mondás tartja, megélünk a jég hátán is. Jó példa erre a barátnőm, Kiss Gabriella is, aki Mezőváriban a Mazsi Kézműves Cukrászda üzemeltetője, itt pedig bekerült a Magyarország Tortája 2024-es döntőjébe. Mindig tapasztalom, ha földikhez megyek, hogy ha nem is tudott készülni, akkor csak ott van még egy kis ’romáska’ a szekrényben, és azért igyunk egy kis konyakot is, na, vagy ha nem, akkor itt a ’zsivcsik’, de azért valamit, na. Csak egy kicsit, ne sértsél meg. Ha meg házi sütemény van, akkor azt jól meg kell nézni, nem csak úgy lenyelni szótlanul. Számomra ez is olyan kárpátaljai szokás. Én is csinálom, szeretném is megőrizni.

− Mit tanácsolsz más fiataloknak?

‒ Azt tanácsolom, hogy kezdjenek el tudatosan egyedül lenni és csendben lenni.

Gyakran látom, hogy nincs már csend, nincs olyan, hogy az ember egyszerűen csak leül, vesz egy mély levegőt, körbenéz és gondolkodik. Mindig van valami, ami tompít, mindig van valami, amit éppen görgetsz, hallgatsz vagy nézel. Nagyon nagy a zaj. A zajban nehéz kihallani a lényeget. Ez az a fajta egyedüllét, hogy az ember szánjon időt arra, hogy leüljön csendben imádkozni, elmélkedni, vagy csak nézni ki a fejéből, esetleg „bambulni” a fákat.

A másik egyedüllét meg, amit szexuális neveléssel foglalkozó emberként mondok, az meg az, hogy valamiért van egy bélyeg az egyedülléten, és van ebben egy folyamatos görcs: hogy lennem kell valakivel, párt kell találnom. Így nagyon kevés az esély arra, hogy valaki igazán egészséges párkapcsolatot tudjon kialakítani. Azt tanácsolnám, hogy kezdjétek el értékelni az egyedüllét szépségét: ne várjatok, hanem éljetek.

− Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Tervezed-e a hazaköltözést, fogsz-e otthon dolgozni?

‒ Nem tudom. Igyekszem most megtalálni a biztonságot a jelenben, és remélem, hogy elég éberen figyelek majd ahhoz, hogy jó irányba lépjem meg a következő lépést.

Dankai Péter