Karinthy Frigyes: Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Édesanyám segítségével már óvodás koromban megtanultam írni és olvasni, aminek az iskolában nagy hasznát vettem, hiszen egy komoly alappal érkeztem a Kossuth Lajos nevét viselő tanintézménybe. Ő volt az, aki az első könyveket a kezembe adta, olvastam én a magyar történelemről, a híres magyarok cselekedeteiről, ekkor találkoztam először a nagy magyar irodalmárokkal. Természetesen kezdetben Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Ady Endre, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond műveivel ismerkedtem meg. Abban az időben, a Szovjetunióban nem volt könnyű beszerezni ezeket a könyveket, hiszen később, az iskolában, a magyarirodalom-órán olyan szerzőket tanítottak nekünk, mint Zalka Máté vagy Illés Béla. Már kisgyermekként szerettem a humort, a humoros írásokat, a tv-ben mindig megnéztem a Parabola és a Szeszélyes évszakok című műsorokat. Egyik kedvenc „költőm” Nyomasek Bobó volt, akinek verseit a felejthetetlen Antal Imre adta elő. Az ő munkássága nagy hatással volt Mitracsek Ödönre is. Később ismerkedtem meg Sándor György és Boncz Géza munkásságával.
Karinthy Frigyes írásaival is a tv-ben, például a Telepódium című műsorban találkoztam először. A Tanár úr kérem volt az első Karinthy-kötet, ami a kezembe került. Az írófejedelemnek nagy szerepe van abban, hogy végül én is tollat ragadtam – korszerűbb formában: billentyűzetet.
Karinthy máig a kedvenceim közé tartozik, igaz, a verseivel csak később ismerkedtem meg. Gondolom, a kedves olvasók többsége jól ismeri ezt a Karinthy-művet. Amikor először elolvastam, nem is gondoltam, hogy sok tekintetben rólam, az én életemről is szól ez a vers. A szovjet uralom alatt az ember nem mondhatta el szabadon a véleményét. Gyerekként elhittem, hogy a szovjet állampolgár önérzetes, büszke és szabad. Már az iskolában megtanultam, hogy ez nem igaz, sorban jöttek a pofonok, nemegyszer szó szerint. Gyerekkoromban én is elszántam magam, hogy szólok Istennek, de ma már nem vagyok biztos abban, hogy van. Vajon hol van a magyarok Istene, amikor ütik-vágják, ölik a magyart?! Hol volt a magyarok Istene Muhinál, Mohácsnál, Trencsénnél, Világosnál, Trianonban?
Nekem is fájt, amikor csúfoltak és kínoztak, mert a lelki terror hagyja a legmélyebb sebeket. Voltak lábak és kezek, amik rám tapostak, arcul ütöttek. Folyamatos szenvedés a kisebbségi lét. Lenni, vagy nem lenni, nekünk alapkérdés, de a magyar a saját országában is lehet számkivetett. Ha arcul csap a mostoha, már nem ünnepeljük a Mikulást 2004. december 5-e óta. Sokszor éreztem, hogy a porba hullok, s alant hiába várom a csodát, csak néztem a ládában, de nem értem el Hollywood mosolyát. Volt ki lenézett, és én eljátszottam az ostobát. De mindig felkeltem a porból, és kiálltam a sokkal erősebb ellen, mint Párizsban Hámori Luca. Az élet már csak ilyen, hol lent, hol fent, hol még lejjebb kerül az ember. Mindig segít nekünk a humor, a nevetés, a vidámság s olykor az irónia. Karinthy a humor aranydiplomás doktora, aki – ha nem magyarnak születik – ma már a Nobel-díj birtokosa. Megérdemelné, ha legalább posztumusz megkaphatná, ha lenne ilyen kategória.
Bármi történt eddigi életemben, ma is vallom és követem Karinthy útmutatását: „Humorban nem ismerek tréfát!”
Lengyel János