Balassi Bálint: EGY KÖNYÖRGÉS. ÚJ

2024. szeptember 1., 12:50 , 1225. szám

 „[Uns ist ein] kleines Kind” etc. nótájára

 

Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem,

Mert körülvett éngem szörnyű veszedelem,

Segedelmem, légy mellettem, ne hágyj megszégyenednem!

 

Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,

Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod,

Halálomot inkább elhozd, hogynem rútítsd orcámot!

 

Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,

Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,

Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!

 

Ne gyalázzon éngem kevély ellenségem,

Te légy, Uram, vélem, jótévő Istenem,

Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hágyj elesnem!

 

Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,

Hogy mindenek ellen megtartottál épen,

Áldott Isten, hála légyen néked örökké, Ámen.

 

 

Számomra Balassi Bálint volt a magyar reneszánsz legkiemelkedőbb költője. Zaklatott, küzdelmes, tragikus életet élt. A kor gyermeke volt, egy szomorú vészkorszak lantosa, a magyar trubadúr. Amikor először jártam Esztergomban, a Kis-Duna sétányon megálltam, ahol emléktábla jelzi a költő megsebesülésének helyét. Lelki szemeim előtt felsejlett Balassi daliás alakja, ahogy mellvértben, orrvédős sisakban, kezében karddal rohamozza a török által bitorolt várat. Amikor már úgy látszott, hogy felhág a várfalakra, a magyar dicsőség üdvére, egy szakállas puska golyóbisa szétroncsolta mindkét combját. A katona-költő véres lábbakkal rogyott a földre, s vele együtt elbukott a magyarok dicsősége, Magyarország nagysága, a nemzet szabadsága. Balassi hiába fohászkodott a magyarok Istenéhez, hogy tartsa meg őt épen, az idegenek istene erősebb volt. Erősebb és ravaszabb, a nyíltszíni küzdelem már akkor sem volt sikeres, inkább végzetes.

…Egy kárpátaljai magyar katonát látok, egy lövészárokban kuporog, a fegyverét markolja, a bombák és aknák zajongva robbannak körülötte. Miközben az ágyúzás zajlik, ő halk magyar szavakkal egy fohászt mormol: „Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem, Mert körülvett éngem szörnyű veszedelem.” Alig van már lőszere, tudja, ha véget ér a zárótűz, jön a gyalogság rohama. Nincs szörnyűbb a közelharcnál, amikor a katona az arcán érzi a halál leheletét. Nincs választás: Élet vagy halál! Ölni kell, ha élni akar.

A fegyverét markolja, tudja jól, az életét jelenti. Zsebébe nyúl, fotót vesz elő, egy nő és két gyerek, a családja. Messze vannak, otthon, biztonságban.

Hirtelen csend lesz, vészterhes csend. Tudja, azok már jönnek, hozzák a halált. A katona az égre néz és megszólal:

Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,/Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,/Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!

Egy tiszt érkezik a lövészárokba. Fegyverével mellbe vágja: „Készülj a harcra, magyar! Mondtam már neked, hogy ezen a nyelven tilos a beszéd!”

Lengyel János