A Market Garden hadművelet

Németország mielőbbi legyőzése volt a cél

1944. szeptember elejére a szövetségesek – sorozatos győzelmeket aratva – felszabadították Franciaországot és Belgium nagy részét. A harmadik birodalomba való benyomulásuk útjában azonban gátként húzódott a német‒francia határ mentén kiépített német erődrendszer, a Siegfried-vonal. Nem lehetett volna valahogy megkerülni?

Bernard Montgomery brit tábornagy úgy vélte: meglehet, s kidolgozta a Market Garden hadművelet tervét. Ennek értelmében brit, amerikai, kanadai és lengyel ejtőernyősöknek el kellett foglalniuk a dél-hollandiai csatornákon, valamint a Maas folyón, illetve a Rajnán átívelő hidakat, s megtartani azokat mindaddig, míg az Észak-Belgiumból előretörő XXX. amerikai páncéloshadtest odaér, és biztosítja a végső célig, az arnhemi Rajna-hídig vezető utat. Ezt követően megindult volna a szárazföldi haderő zöme, hogy szétbontakozva felszabadítsa Hollandiát, megszállja a legfontosabb német iparvidéket, a Ruhr-vidéket, majd előrenyomuljon Berlinig, elfoglalja a német fővárost, és mielőbb lezárja a II. világháború európai harcait. A tábornagy előbb Winston Churchill brit miniszterelnök elé terjesztette a tervet, aki rá is bólintott. Annál inkább, mert a németek éppen szeptember 8-tól, és épp hollandiai kilövőállásokról kezdték támadni Londont a V–2 rakétákkal, az első ballisztikus rakétákkal, a hangsebességnél gyorsabban száguldó harci eszközök ellen pedig nem lehetett védekezni. Mielőbb fel kellett hát szabadítani Hollandiát a V–2 jelentette veszély elhárításáért. Emellett Dwight Eisenhower amerikai tábornokot, az Európában harcoló szövetséges haderő főparancsnokát is sikerült megnyerni a tervnek, így megkezdődhettek az előkészületek.

A terv 35 ezer légideszantos bevetésével számolt, ám csak 1534 szállítógép – ejtőernyősöket és utánpótlást célba juttató motoros repülőgép, illetve deszantosokat, hadfelszerelést, benne ágyúkat, harckocsikat szállító vitorlázógép – állt rendelkezésre, csupán három hullámban, és maximum három nap alatt lehetett a hidak térségébe juttatni a csapatokat, valamint a harci eszközöket. A hadvezetés pedig két nagy hibát vétett: érthetetlen módon nem vette figyelembe a felderítés, illetve a holland ellenállók jelentéseit a térségben állomásozó német páncéloscsapatokról, emellett a sorozatos győzelmek után azt hitték, már csak leharcolt, gyenge harci morálú egységek állnak velük szemben. Nagyobbat viszont nem is tévedhettek volna. Ugyanis a Német Nyugati Főparancsnokság főparancsnoka, Rundstedt tábornagy rendbe szedte az addig gyorsan hátráló csapatokat, így azok erőre kapva vártak egy lehetséges támadást.

1944. szeptember 17-én aztán kezdetét vette a Market Garden hadművelet. Az angliai légitámaszpontokról felszálló első hullám szállítógépei előtt – vadászok fedezete mellett – bombázók hasították az eget, hogy lebombázzák a légvédelmi állásokat, az összevont csapatokat, a laktanyákat, a katonai repülőtereket. Szükség is volt a harci gépekre, mivel a kitűnően álcázott német légvédelmi ágyúk azonnal tüzet nyitottak, amint a szállítógépek a holland légtérbe értek. A bombázók és a vadászok – a felvillanó torkolattüzek irányába lecsapva – igyekeztek mielőbb felszámolni az állásokat, ám mire célt értek, addigra több szállítójármű megsérült, sőt lezuhant. Végül azonban a deszantosok földet értek, és megkezdődött a harc a hidakért. Az amerikai 101. ejtőernyős divízió a frontvonalhoz legközelebb eső területen leszállva, az ütemtervnek megfelelően gyorsan elfoglalta a dél-hollandiai nagyváros, Eindhoven és a jóval kisebb Vegel közötti hidakat, s fel is szabadította Eindhovent. Az amerikai 82. ejtőernyős divíziónak északabbra, Nijmegennél kellett elfoglalnia a Maas hídját, ám erős német ellenállásba ütközött, így három napig tartó csata bontakozott ki a támadó deszantosok és a hidat védő erők között. Az 1. brit ejtőernyős divízió pedig a legészakabbra eső célterületen, a frontvonaltól 100 km-re eső Arnhemnél ért földet, az ő feladata volt, hogy elfoglalja a Market Garden hadművelet legfontosabb stratégiai célpontját, a Rajnán átívelő hidat. Ám a felderítés két hibát is vétett. Először is nem létező erős rejtett légvédelmi állásokról szóló információkat továbbított a hadvezetésnek, így a téves jelentés miatt a deszantosoknak a hídtól 13 km-re kellett földet érniük, és meglepetésszerű támadás helyett szárazföldi gyalogosokként kellett előrenyomulniuk, noha egy vitorlázógépekkel lebonyolított gyors támadással könnyen elfoglalhatták volna a hidat. Másodszor pedig a felderítés nem derítette fel, hogy két Waffen-SS páncéloshadosztály állomásozik a város mellett, melyeket pihentetés végett vontak ki a frontvonalból, és éppen szeptember 17-én indultak volna haza Németországba további pihentetés céljából, ám mivel még Arnhemnél tartózkodtak, a britek kemény harcokba bonyolódtak velük, és csak a 2. zászlóaljnak sikerült áttörnie az északi hídfőig, melyet túlerő ellenében csak emberfeletti kitartással volt képes megvédeni. A többi egység is kemény városi harcokat vívott a németekkel, ám a hidat elszánt küzdelmük ellenére sem érték el. Helyzetüket pedig tovább rontotta, hogy egy lelőtt szállítógépen a németek megtalálták a hadművelet dokumentációjának egyik példányát az abban feltüntetett leszállási zónákkal együtt, így oda jelentős számú légvédelmi ágyút csoportosítottak, melyek lelőtték az erősítést, utánpótlást, nehézfegyvereket szállító repülőgépeket, a szeptember 21-én érkezett lengyel ejtőernyősdandárt pedig teljesen megsemmisítették. Ráadásul a németek által egyre jobban szorongatott deszantosok a hadvezetés mulasztása miatt nem rendelkeztek megfelelő hatótávolságú rádiókészülékekkel, hogy légi támogatást kérjenek az Észak-Belgiumban harckészültségben álló vadászbombázóktól.

Az amerikaiak helyzete sem volt könnyű. A XXX. páncéloshadtest erős tüzérségi előkészítés után áttörte ugyan a frontot, ám heves harcokba bonyolódott az ellene felvonult német harckocsiegységekkel, s csak nehezen tudta átverekedni magát rajtuk. A haditerv szerint két nap alatt el kellett volna érnie Arnhemet, ezzel szemben három napba telt, mire elérte Nijmegent, és a 82. divízió ejtőernyőseivel együtt elfoglalta a hidat. A németek oldaltámadásokat indítottak az amerikaiak ellen, melyeket ugyan visszavertek, ám a XXX. hadtest támadása Nijmegen után elakadt, és nem tudta felmenteni az Arnhemben harcoló briteket. Akik közben hihetetlen elszántsággal harcoltak, a többi egységtől elszigetelt 2. zászlóalj 48 óra helyett 72 óráig tartotta a hídfőt, két rohamot is visszavert, és a harmadik során is az utolsó emberig védte a hidat, az utolsó percig bízva a felmentésében. A divízió többi egysége is a tervezett két nap helyett kilenc napon át állta a sarat. Ám az időjárás is hirtelen rosszabbra fordult, már ezért sem kaphattak erősítést, így végül szeptember 25-én Montgomery parancsot adott a visszavonulásukra, hogy legalább a divízió megmaradt katonái ne essenek el. Éjjel egy kisebb amerikai egység átcsúszott a német vonalakon, és ennek segítségével a még megmaradt brit ejtőernyősök kisiklottak a bekerítésből. Emellett a holland polgári lakosok segítségével is többen megmenekültek.

A Market Garden hadművelet nem érte el célját. Eindhoven és Nijmegen ugyan végleg felszabadult, ám a csaknem a Rajnáig húzódó keskeny, hosszú folyosó megvédése kemény harcokat igényelt, az arnhemi csata során pedig a németek a háborúban utoljára győzelmet arattak, és magát a hadműveletet is kudarcba fullasztották. Ám győzelmük csak arra volt „jó”, hogy tovább húzzák azt a háborút, melynek megnyerésére már esélyük sem volt…

Lajos Mihály