Volt egyszer egy Dogger-föld

Amikor még át lehetett sétálni Angliából Dániába

Az Északi-tengerben, 100 kilométerre az angol és 125 kilométerre a dán partoktól egy nyugat–keleti irányú homokpad húzódik, sekély mélységben. Mivel a terület igen gazdag halakban, már évszázadokkal ezelőtt gyakran felkeresték a dogger típusú halászhajók, hogy gazdag zsákmánnyal térjenek vissza kikötőikbe. Ezekről a vitorlásokról nevezték el a tenger alatti kiemelkedést Dogger-padnak. A vontatóhálós halászat elterjedésekor viszont – már a XIX. században – szárazföldi állatok maradványait is felszínre hozták, majd emberi leletek is a hálókba akadtak, bizonyítva, hogy egykor szárazulat terült el itt, amit a homokpadról Dogger-földnek neveztek el.

Elsőként – az 1800-as évek végén – Clement Reid brit geológus és paleobotanikus kezdte tanulmányozni a leleteket, és igyekezett rekonstruálni az egykori szárazföld partvonalát, valamint a rajta kanyargó folyók medrét. 1931-ben aztán az első ősi vadászeszközt is felszínre hozták, egy szarvasagancsból készült, szépen díszített szigonyt, melyről később radiokarbon-kormeghatározással megállapították, hogy Kr. e. 11 740 körül készítették. Azóta pedig a Neander-völgyi embertől származó pattintott kőeszközök, egy Neander-völgyi 40 ezer éves koponyájának egy része, illetve a modern ember által készített, csontból faragott lándzsa- és nyílhegyek is felszínre kerültek. Joannes Dekker, a hollandiai Leideni Egyetem munkatársa és kollégái a közelmúltban behatóan elemeztek tíz darab, Kr. e. 8000 tájáról való nyíl-, illetve lándzsahegyet, és kiderítették, hogy azokat főleg gímszarvas-, kisebb részben pedig őz-, őstulok- és vaddisznócsontokból faragták, ami pedig a legmegdöbbentőbb volt: egy részüket embercsontokból készítették, s a kutatók szerint elképzelhető, hogy az utóbbiakat rituális célból állították elő. Bryony J. Coles, a nagy-britanniai Exeteri Egyetem magándocense pedig elindította a Doggerland Projectet az Északi-tenger geológiai kutatása, valamint az észak-európai népességnek az őskőkorszaktól az újkőkorszakig tartó kultúrtörténeti vizsgálata végett. Majd a szintén nagy-britanniai Birminghami Egyetem – a tengerfenék geofizikai vizsgálatával foglalkozó norvég Petroleum Geo-Services ASA (PSG) cég adatait felhasználva – rekonstruálta az Északi-tenger nagy részére kiterjedő Dogger-föld számítógépes modelljét. S így, a különböző kutatások eredményeként már képet tudunk alkotni az egykori szárazulatról és annak hajdani lakóiról.

A Dogger-föld az utóbbi 950 ezer év során az eljegesedések idején – amikor a belföldi jégmezők hatalmas mennyiségű vizet kötöttek meg, s így a tengerszint csökkent – szárazulattá vált, míg az interglaciálisokban a jégtakarók elolvadása és a tengerszint emelkedése miatt víz alá került. Otthonra talált itt az 1,2–8 millió éve élt, s Nyugat-Európában elsőként megjelenő emberféle, a Homo antecessor, majd a Neander-völgyi ember, végül pedig a modern ember. Esetenként a belföldi jégtakaró is rátelepedett. Az utolsó eljegesedés, a Würm-glaciális idején is időnként elérték az északi gleccserek, többnyire viszont jégmentes volt. A hullámos felszínű síkságot több tó tarkította, és számos ősi folyó kanyargott végig rajta, melyek medre a kutatások eredményeként kirajzolódott az iszap alól. Egy részük, illetve a Temze, a Rajna és a Maas a szárazulat déli részén elterülő kicsiny beltengerbe torkollt, melyből egy nagy folyó eredt, átszelte a részben szintén szárazfölddé vált La Manche csatornát, s az Atlanti-óceánba ömlött. A Würm idején a Dogger-földet előbb tundra borította, majd az éghajlat enyhülésekor megjelentek rajta a nyírfa-, illetve fenyőerdők, s a különböző források szerint vagy a tajgához hasonló vidék lett, vagy csak kisebb része erdősödött be, nagyobbik részét viszont sztyepp takarta. A felszínre került leletek alapján gyapjas mamutok, rénszarvasok, gímszarvasok, őslovak, őzek, őstulkok, vaddisznók legelésztek itt, barlangi oroszlánok lestek prédára, s hiénák falták fel az elhullott állatokat, vagy éppen a barlangi oroszlánok zsákmányainak a csontjait. A modern emberek az őskőkorszakot követő és az újkőkorszakot megelőző középső kőkorszakban (a mezolitikumban) érték el a szárazulatot, ahol a gazdag szárazföldi élővilág mellett a tavak és a folyók bőséges halállománya is kedvező feltételeket teremtett az életükhöz. A halászaton és a vadászaton kívül ehető növényeket is gyűjtögettek, időnként hosszabb-rövidebb időre megtelepedtek, majd miután gyérebbé vált a zsákmányállatok száma, új vadászterületekre vándoroltak.

S miként tűnt el a szárazulat? A Würm-glaciális idején a belföldi jégtakarók kialakulása miatt a maihoz képest 120 méterrel alacsonyabb volt a tengerek vízszintje, ám miután 10 ezer évvel ezelőtt véget ért az eljegesedés, a következő két évezred során 35 méterrel megemelkedett a tengerszint, majd ahogy folytatódott a felmelegedés, és így a jégmezők elolvadása, egyre gyorsabban kezdte ellepni a tenger a Dogger-földet, melynek immár csak a legmagasabban fekvő területei emelkedtek ki szigetekként a habokból. Kr. e. 6225–6170 között aztán három Storegga-földcsuszamlásra került sor a norvégiai kontinentális alapzat szélén, ahol egy nagy erejű földrengést követően a self peremén 970 km-es hosszúságban 3 500 köbkilométernyi peremrész zökkent a mélybe. A Storegga-földcsuszamlások a legnagyobb ismert csuszamlások közé tartoztak, és útnak indítottak egy hatalmas szökőárat, mely nyolc-kilenc méter magas vízfalként csapott le Nagy-Britannia, az európai szárazföld közeli partjaira, valamint a Dogger-földből fennmaradt szigetekre, óriási pusztítást végezve az emberéletekben, és a tengerszint alá parancsolva a szigetek nagy részét is. A megmaradt emberek aztán egyszerű csónakokon vagy tutajokon átevickéltek Nagy-Britanniába. S honnan ismerjük a cunami időpontját? A Skóciában lerakott üledékben lévő növényi maradványok radioaktív szénizotópos kormeghatározásából. A lassabban, de továbbra is emelkedő tenger pedig végül az utolsó szigeteket is elöntötte, s a Dogger-föld helyén csak a Dogger-pad maradt fenn.

Lajos Mihály