Oláh András: gátjaink

2024. november 10., 12:09 , 1235. szám

rémesen idegesítő volt: orrhangon beszélt

elharapta a szavakat és folyton nyavalygott

s a legváratlanabb pillanatokban

bukkant fel bevásárlóközpontban sörkertben

hírlapárusnál parkolóban

utoljára a Kraszna-hídnál találkoztatok

épp a székely hadosztály emlékére

emelt faragott kapukról meséltél

vendégeidnek amikor kopott biciklijével

a töltésről leereszkedett

legkevésbé sem érdekelte

hogy előadást tartasz

kezet fogott mindenkivel

s nem mulasztotta el hangsúlyozni

hogy együtt katonáskodott a híres

színésszel akivel egyszer még szerepet is cseréltek

amikor azt háromnapi zárkára ítélték

valami függelemsértés miatt

közös fényképet kotort elő a tárcájából

s mutogatta a körülötte állóknak

hangjának furcsa zenéje

hálót eresztett közétek

végül vad köhögési roham fojtotta el a szót

bicsakló mozdulattal búcsút intett

– azóta már kiért a fényre

sírhelye nincs… egy megszaggatott legenda

maradt utána az egyetlen kincs

 

 

Mindannyian a halál napszámosai vagyunk, s morbid szeszélye dönti el, hogy kit mikor küld nyugdíjba.

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akikről azt gondoljuk, bár ne így lenne. Olyan embereket, akik nem ismerik az írott vagy íratlan közösségi szabályokat, akik nem hallottak sem az etikettről, sem a jó modorról. Akik tornádóként jelennek meg az életünkben és mindent letarolnak. Akik ellentmondást nem tűrve furakodnak be a magánszféránkba és ránk erőltetik magukat. Akiket nem érdekel, hogy elfoglaltak vagyunk, sem a hely, sem az idő nem alkalmas rájuk, ők itt vannak.

Én is tudnék mesélni. Viszont ami engem illet, mindig megdöbbenek, amikor egy ilyen ember halálhíréről értesülök. Lelkiismeret-furdalás önt el, amikor arra gondolok, lehet, hogy a legutóbb túl goromba voltam vele. Rideg voltam és elutasító. Végül is, ő is egy ember volt, csak én voltam embertelen, de legalábbis türelmetlen és önző. Próbálom mentegetni magam, hogy fontos dolgom volt, ezért nem értem rá. Különben is, már annyiszor kisegítettem, én sem vagyok krőzus. Krízishelyzet ez számomra, hiszen mégiscsak az életem része volt az illető. A végén megállapítom, hogy nem is volt olyan idegesítő, sőt, ha nem is voltunk barátok, de legalább ő megszólított. Ha nem is ez érdekelte főként, mégiscsak megkérdezte, hogy vagyok, mi újság velem.

Természetesen a vers írója, a Mátészalkán élő Oláh András nem ilyen. Művelt, nagy tudású, kellemes társasági ember. Kiváló költő és jóbarát. Ha jól számolom, negyedszázados ismeretség köt össze minket. Többször járt Kárpátalján is, többek között a híres Kárpátaljai Irodalmi Karaván részeseként. A budapesti Ünnepi Könyvhét kapcsán is voltak közös programjaink, újabban a Tokaji Írótáborban szoktunk találkozni. Évtizedek óta publikálok az András vezette Partium című irodalmi folyóiratban, és ő is szokott verseket küldeni nekünk a Magyar Múzsába. A pedagógusként dolgozó költő rendszeresen publikál a legismertebb magyar folyóiratokban, többek között a kárpátaljai Együttben is. Mintegy másfél tucat kötetet jelentetett meg. Kiemelkedő munkásságáért 2024-ben megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet.

2021-ben Boldog Dezső készített vele interjút, ahol többek között azt mondta: „Valójában a kötetek csak a megjelenésig izgatnak, utána szabad utat kapnak, elengedem őket.”

Lengyel János