A Bustyaházai Szent Erzsébet Óvoda

Szórványban őrzik a magyar megmaradást

A kárpátaljai sziget- és szórványmagyarság közösségei kiemelt odafigyelést érdemelnek, hiszen ők vannak leginkább kitéve az asszimiláció hullámverésének, s nagy fokú támogatást kell kapniuk ahhoz, hogy el ne lepje őket a tenger. Minél többet kell foglalkoznunk velük, az asszimiláció ellen épült „védőgátjaikkal”: történelmi egyházközségeikkel, KMKSZ-alapszervezeteikkel, gyermekintézményeikkel. Az utóbbiak közé tartozik a Bustyaházai Szent Erzsébet Óvoda is. Ismerkedjünk hát meg vele!

– Mióta működik az óvoda, milyen épületben kapott helyet, és mióta vezeti ön az intézményt? – indítom a beszélgetést Takács Mária óvodavezetővel.

– A Bustyaházai Szent Erzsébet Óvodát 2001. november 19-én, Szent Erzsébet napján szentelte fel Majnek Antal ma már nyugalmazott püspök. Az épület a Técsői Szent István Római Katolikus Egyházközség tulajdona. Eredetileg a helyi erdészhivatalhoz tartozott, s kezdettől fogva tanintézmény volt, két óvodai csoport és két elemi iskolai osztály működött benne. Én pedig 2010. február 17-től vagyok az intézmény vezetője.

– Amióta vezeti az óvodát, hogyan látja, a beíratott gyerekek száma nő, csökken, egy helyben mozog vagy hullámzik? Jelenleg hány gyerek jár az intézménybe, és mekkora a személyzet? Minden gyerek bustyaházai, vagy más településekről is ingáznak?

– Éveken keresztül túljelentkezés volt az óvodában, a 42 férőhelyre 50–55 gyerek jelentkezett, s voltak olyan időszakok, amikor a szülők kérték, hogy legalább csak délig maradhassanak itt a gyerekek. De sajnos, a háború kitörése óta egyre csökken a gyermeklétszám, mivel a családok folyamatosan kiköltöznek. Jelenleg 30 gyerekünk van, és két óvónő, két dadus, valamint kilencfős kisegítő személyzet (szakácsnő, ápoló, őrök, mosónő, könyvelő) dolgozik az óvodában. Főleg helybéli gyerekek járnak hozzánk, de a közelebbi településekről is jöttek már, például Talaborfaluról, Técsőről, Vajnágról.

– Hány éves kortól veszik fel a gyerekeket, közülük hányan származnak színmagyar, illetve vegyes házasságokból? Milyen az utóbbiak magyar nyelvtudása, s ha vannak nyelvi problémáik, miként igyekeznek kiküszöbölni azokat?

– Hároméves kortól vesszük fel a gyerekeket, nincs bölcsődei csoportunk, mivel régen túljelentkezés volt, így az alapítók jobbnak látták két vegyes csoport megnyitását. Ami a gyermekek családi hátterét illeti, tudni kell, hogy a bustyaházai magyarság egy szórványban élő magyar közösség a Felső-Tisza-vidéken. Nincs anyanyelvű iskolája, „csak” magyar katolikus óvodája és római katolikus egyházközsége. A kezdetek kezdetén volt egy teljes magyar csoportra való óvodás, de az évek során kinőttek, sok magyar család pedig elköltözött, ami nagy érvágást jelentett közösségünk számára. Sok vegyes család van, ahol, sajnos, nagyon kis mértékben használják a nyelvünket. Az alapszabályunkban szerepel, hogy sor nélkül vesszük fel a magyar ajkú római katolikus családok gyerekeit, majd a görögkatolikus, a református, valamint a pravoszláv vallású gyerekeket. A vegyes házasságokból származó óvodásaink magyar nyelvtudását pedig néphagyományaink ápolásával, versikék, énekek, mondókák elsajátíttatásával igyekszünk fejleszteni. S később, ha vannak rá jelentkezők, akkor az intézményünk épületében működő vasárnapi iskolába is járhatnak a gyerekek, vagy lehetőséget adunk rá, hogy a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceumban tanuljanak tovább. A Kárpátaljai Megyei Szent Márton Karitász és a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány segítségével működik az iskolabusz­programunk, Bustyaházáról és Bedőházáról visszük be a gyerekeket naponta Técsőre, a líceumba.

– A háború kitörésekor, illetve azóta hány olyan család települt ki, amelyek gyermekei az önök óvodájában nevelkedtek, míg el nem vitték őket a szüleik?

– A háború kitörése óta nem kevesebb mint tizenöt család költözött ki, akikről tudomásom van. Nem egyszerre, hanem az eltelt két év alatt települtek külföldre.

– Kielégítő mértékben rendelkeznek játékszerekkel, meséskönyvekkel, az udvaron álló játszótéri elemekkel? Kiktől kapták mindezeket?

– Az óvoda felszerelése állandóan bővül és újul. Igyekszünk minden évben szépíteni, újítani, korszerűsíteni valamit az intézményben. A különböző újításokban főszerepet játszik a Munkácsi Szent Márton Karitász, mely magyarországi pályázati lehetőségek felhasználásával tart fenn minket. A háború kitörése óta pedig egy miskolci civil szervezet is nagymértékben támogat bennünket, rengeteg játékot, mesekönyvet, tanszert stb. kapunk tőlük, továbbá a Rákóczi Szövetség Debreceni Szervezete Nagy Sándor elnök által minden évben adományt küld a gyerekek részére. Mi alapítványi magánóvodaként működünk, az államtól semmilyen támogatásban nem részesülünk. Van két tágas, kényelmes csoportszobánk hálóval, egy nagy zenetermünk a megfelelő felszereléssel. Nyáron felújítottuk az udvari játékokat, és nagy álmunk, vágyunk, hogy az udvari pavilont is megújítsuk a gyerekek számára.

– Milyen a konyhájuk felszereltsége, és kiktől kapták a különböző felszereléseket?

– A konyhánk is jól felszerelt. Külföldi adományokból kaptuk a felszereléseket, a magyarországi érdi Egymásért Alapítvány közreműködésével, a KMFA hozzájárulásával, a kezdetekben a Técsői Szent István Karitász jóvoltából.

– Miként szerzik be az élelmiszereket, illetve ki állja a rezsiköltségeiket?

– Minden költségünket a magyar állam által működtetett pályázatokból fedezzük, melyek összekötő és lebonyolító szervezete a Munkácsi Szent Márton Karitász. Ők tartanak fenn minket, ők biztosítják a zavartalan működésünket.

– Milyen az óvodaépület állapota, legutóbb mikor került sor nagyobb felújításokra?

– Az épület az 1970-es években épült. Az egyik legnagyobb felújítás 2015-ben volt, amikor kívülről szigetelték az óvoda épületét, de minden évben vannak apróbb felújítások.

A 2019. január 1-i adatok szerint akkor 8 562 főt tett ki Bustyaháza lakossága, és 400-at a helyi magyarok lélekszáma. A háború kitörése óta pedig nemzetrészünk még kevesebb tagja él itt, ráadásul – mint láthatjuk – sokan vegyes házasságban, ahol a félig magyar gyerekek alig hallanak magyar szót. Az óvodára hárul hát a feladat, hogy elmélyítse magyar nyelvtudásukat, elsajátíttassa velük kultúránk alapjait, elindíthassa őket a magyar nyelvű vasárnapi iskolába, sőt az említett técsői líceumba. Így remélhetőleg magyar gyökereikhez találnak, s felébredhet bennük a magyar öntudat, ami nagyban hozzájárulhat e szórványban élő kis közösség fennmaradásához. S természetesen az is roppant fontos lenne, hogy minél több háborús menekült magyar visszatérjen, amihez először is a békének kellene visszatérnie.

Lajos Mihály