Amikor a Monarchia megállította az „orosz gőzhengert”

Száztíz éve kezdődött a limanowa–lapanowi csata

Az I. világháború kitörésekor a központi hatalmak úgy tervezték, hogy a német császári haderő zöme a nyugati fronton átkarolja és legyőzi a francia–brit seregeket, ezalatt az Osztrák–Magyar Monarchia térdre kényszeríti Szerbiát, miközben a keleti fronton a német és az osztrák–magyar csapatok megállítják a várható orosz támadást. Majd a nyugaton diadalmaskodó német hadakat átdobják keletre, és a Monarchiával együtt győzelmet aratnak a cári seregek fölött. Ám semmi sem a tervek szerint alakult…

1914 szeptemberében a Marne folyónál vívott ütközetben a németek kapkodása és a franciák jó helyzetfelismerése a császári csapatok visszavonulásához vezetett, majd a front megmerevedett. Szerbiában az augusztusi osztrák–magyar támadás kudarcba fulladt, s csak novemberre tudták meghátrálásra kényszeríteni a szívósan védekező szerbeket. Sokkal nagyobb gondot okozott viszont az oroszok két nagy erejű augusztusi offenzívája, melyek során a cári hadseregek benyomultak Kelet-Poroszországba, valamint Galíciába. (Megjegyzendő: a történelmi Galícia régió nem azonos Lemberg és Ivano-Frankivszk megyék területével, ez ugyanis csak Kelet-Galícia, míg Nyugat-Galícia Dél-Lengyelországban található.) Kelet-Poroszországban a németek szeptember derekára felszámolták a két behatoló orosz hadsereget. Galíciában viszont válságosra fordult a helyzet. Hullámzó harcokat követően november elején hatalmas erővel beindult az „orosz gőzhenger”, maga előtt „görgetve” a császári-királyi közös hadsereg és a magyar királyi honvédség visszavonuló csapatait. A cári hadak a hónap végén már Krakkó előtt, illetve a Kárpátokban álltak, sorra elfoglalták az Északkeleti-Kárpátok hágóit, sőt november 23-án átmenetileg még a felvidéki Homonnát is megszállták. Reális volt a veszély, hogy a hágókról lezúdulnak Magyarország belsejébe, Krakkó elvesztése pedig megnyitotta volna az utat a Monarchia nyugati területei, illetve az akkor Németországhoz tartozó Szilézia felé. Tisza István magyar miniszterelnök óriási szervezőmunkát kifejtve 70 ezer honvéddel és megfelelő hadfelszereléssel megerősítette a Borojevic tábornok vezetése alatt a Kárpátokban harcoló 3. osztrák–magyar hadsereget, és Szurmay Sándor honvéd altábornagyot is a frontra vezényelték. Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke pedig felismerte, hogy mivel az orosz nyomás egyszerre nehezedett Krakkóra, Nyugat-Galíciára, valamint a Kárpátokra, ezért a félkörívben igen széthúzódó ellenséges arcvonal sebezhetővé vált, s egy Krakkó előtti ellencsapással tervezte megállítani a cári offenzívát.

A haditerv szerint Joseph Roth altábornagy 4. osztrák–magyar hadseregének vissza kellett húzódnia Krakkó erődrendszeréig, annak védőseregét a frontvonalba kellett vezényelnie, majd a 4. hadseregből átcsoportosított egységekkel és egy német hadosztállyal át kellett karolnia a Dimitrijev tábornok vezette 3. orosz hadsereg balszárnyát, hogy egy ellene indított támadással vereséget mérjen a cári erőkre. Mielőtt azonban kezdetét vette volna a Krakkó előterében vívandó csata, a kárpáti arcvonalon Szurmay átvette az Ung-völgyében harcoló honvédhadtest parancsnokságát, s november 29-én támadásba lendült. Előbb Cirókaújfalu és Méhesfalva között vetette ki védőállásaikból az oroszokat, majd a téli időjárás miatt még nehezebben járható hegyi tereppel is dacolva, egymás után felszabadította az Uzsoki-, a Vereckei-, a Toronyai- és a Tatár-hágót. December 3-án aztán – Lapanow felől – Roth is megindította átkaroló támadását, ám eredményes légi felderítése révén Dimitrijevnek sikerült felkészülnie rá. Az oroszok is csapatátcsoportosításokat hajtottak végre, s bár nyugati arcvonalukat kénytelenek voltak visszavonni, ám déli arcvonaluk szilárdan állta az osztrák–magyar, német csapatok offenzíváját. Ennek kibontakozását pedig tovább nehezítette, hogy Bruszilov tábornok – aki a kárpáti arcvonalon harcoló 8. orosz hadsereget parancsnokolta – a VIII. hadtestet Dimitrijev támogatására vezényelte, mely a Dunajec folyó menti Újszandecen átvonulva beleütközött az átkarolást végrehajtó csapatok jobbszárnyán harcoló Nagy Gyula honvéd altábornagy 10. lovas hadtestébe, és azt december 7-én a Limanowa melletti magaslatokra szorította vissza. Itt a lóról szállt huszárok – noha felszerelésük egyáltalán nem volt alkalmas a gyalogsági közelharcra – emberfeletti hősiességgel verték vissza a gyakran közelharcba torkolló, meg-megismétlődő orosz támadásokat. Ám már érkezni kezdtek a frontvonalba a friss csapatok: Arz Artúr altábornagy és Hadfy Imre honvéd altábornagy hadtestei. December 9-én Limanowa védőihez erősítésként átvezényelték a 39. honvéd gyalog hadosztályt. Ezzel egyidejűleg az átkarolást végrehajtó seregcsoport jobb felét Arz parancsnoksága alá rendelték, Limanowa közvetlen védelmére pedig létrehozták az Arz alárendeltségébe tartozó Hadfy-csoportot. Ugyanekkor Szurmay is közeledett kelet felől, miután felszabadította a Duklai-hágón betört cári csapatok által elfoglalt Bártfát, majd Újszandec felé előrenyomulva magára vonta az orosz VIII. hadtest egyes egységeit, valamint a Bruszilov által szintén nyugat felé irányított XXIV. hadtestet, közvetett segítséget nyújtva Limanowa védőinek.

December 10-én azonban komoly válságot ért meg az átkaroló csoport. Dimitrijev nagy erejű ellentámadást indított ellene. Ennek során a balszárnyon vissza is vetett három hadosztályt, középen a német hadosztály is valamelyest hátrább szorította, a jobbszárny viszont, ahol döntően magyar csapatok álltak, szilárdan tartotta állásait. A vezérkar habozása miatt pedig a harcászati siker továbbfejlesztése elmaradt. Másnap aztán sor került az ütközet döntő napjára. Az oroszok hajnaltól hatalmas tömegtámadásokat indítottak a Limanowa melletti magaslatok egyik fontos pontja, a Jabloniec-hágó ellen, hogy kierőszakolják az áttörést, ám a reggeli órákban a huszárok védekezésből támadásba mentek át, és egészen a tartalékvonalakig szorították vissza a cári csapatokat, ahol azonban gyilkos sortüzek állították meg őket. Ekkor Arz egy honvéddandárt a védők megsegítésére vezényelt, egy másikkal pedig átkaroló támadást indított az oroszok déli szárnya ellen, mely teljes sikerrel zárult. Időközben a 3. osztrák–magyar hadsereg is támadásba lendült a Kárpátokban. Dimitrijev pedig visszavonult a Dunajec mögé. A limanowa–lapanowi ütközet eredményeként a cári erők lemondtak Krakkó ostromáról, s a Kárpátokon való áttörés is elmaradt. A győzelemben pedig a magyar honvédcsapatokat illette a legnagyobb érdem, így ez a csata elsősorban magyar győzelemként vonult be a történelembe.

Lajos Mihály