Az „Uram, segíts haza minket!” a Nagyberegi Dobrai Péter Líceum színpadán

A Nagyberegi Dobrai Péter Líceum színpadán nem csupán egy előadásnak, hanem egy fájdalmas történelmi emlékezésnek lehettek részesei a jelenlévők. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színészei Gál Natália rendezésében, a KMKSZ támogatásával keltették életre az „Uram, segíts haza minket” című darabot, amely a málenkij robot szívbemarkoló eseményeit dolgozta fel. A produkció méltósággal és megrendítő őszinteséggel mutatta be a kárpátaljai magyarság egyik legtragikusabb időszakát, amely 80 év távlatából is eleven sebeket hagy mindannyiunk lelkében.

A második világháború végén a szovjet hatóságok a „kollektív bűnösség” jegyében magyar és német származású férfiakat gyűjtöttek össze Kárpátalján, sokszor egyszerű hazugságokra – például háromnapi munkára – hivatkozva. Ezek a férfiak azonban soha nem térhettek vissza, vagy ha mégis, testben és lélekben megrokkantak az embertelen körülmények között eltöltött évek alatt. A színészek játékában ezek a sorsok elevenedtek meg. Olyan történetek, amelyekről évtizedekig hallgatni kellett, és amelyeket egykor titkok és félelmek öveztek.

Az „Uram, segíts haza minket” című előadás során valós történelmi események bontakoztak ki a nézők szeme előtt, amelyek mind fiatalokat, mind időseket mélyen megérintettek. A színészek hiteles alakítása által újraéledtek azok a fájdalmak és remények, amelyeket az elhurcoltak magukkal vittek. A darab szomorú dallamai és szavai nemcsak könnyeket csaltak a szemekbe, hanem el is gondolkodtatták a nézőket. Vajon mit tennénk mi, ha egy napon eljönnének értünk, és mindenünket hátrahagyva egy ismeretlen, kegyetlen világba száműznének?

A málenkij robot nem csupán történelmi esemény, hanem egy mély seb a kárpátaljai magyarság szívén. Több ezer férfit szakítottak ki családjaik és közösségeik öleléséből, és hurcoltak el olyan táborokba, ahol a hideg, az éhezés és az embertelen bánásmód várt rájuk. A legtöbben nem tértek vissza, és akik túlélték, maguk is csak árnyékaik voltak korábbi önmaguknak. Ezek az áldozatok nemcsak a kárpátaljai magyarságért, hanem mindannyiunkért szenvedtek, hogy mi ma itt lehessünk.

Az „Uram, segíts haza minket” című darabot követően a rendezvényt koszorúzással, közös imádsággal és főhajtással zárták, így tisztelegve az elhurcoltak és a soha vissza nem térő áldozatok emléke előtt. Ezeknek az eseményeknek a súlya és tanulsága örök emlékeztetőül szolgál, hogy soha ne feledjük azokat, akik életükkel fizettek a szabadságunkért és magyarságunkért. A történtekről évekig nem volt szabad beszélni, de a mi kötelességünk, hogy megőrizzük ezeknek az embereknek az emlékét, és továbbadjuk az utókornak, hogy tragédiájuk soha ne merüljön feledésbe.

Ahogy a közönség elhagyta a dísztermet, a fájdalmas történetek mellett mégis egyfajta büszkeséget vihettek magukkal. Az a tudat, hogy ilyen elődökkel és ősökkel rendelkezünk, erőt adhat a jelen kihívásaiban. Hozzánk hasonlóan ők is küzdöttek, szenvedtek és reménykedtek – és mi is kitartunk, helyt állunk, mert ahová Isten helyezett minket, ott van a helyünk.

ES