Hodossy Gyula: A labdarózsa újjászületése

A labdarózsa egyik ága, kinyúlt a többiek közül,
nyúlt egyre magasabbra, hogy virágba boruláskor
lenyűgözzön minden élőt, na meg, a csillagokat,
de az irigy szél nagy erejével letörte azt,
így törtem le én is ezerkilencszázkilencvenkettő
május huszadikán egy összeroncsolódott autóban,
aztán Róm doktor újjáélesztett.

Cibálták, rángatták, pofozták a testem,
Hittem, mégis féltem, így hát elbújtam önmagam legmélyebb,
legsötétebb részébe, később, négy-öt hónapjára,
elkezdtem kimászni magamból, aztán kinyitottam a szemem.

A bokor ága, a virágkoronára esett, aztán az, szép lassan,
magába temette, minden szépségével, minden élővel,
akiket lenyűgözött, na meg, a csillagokkal együtt,
akkor, ott eltűnt egy fiatal, az élet önnön erejével hivalkodó
harsány, túl nagyratörő, szerelmes mosolygás.

Fehérruhás embereket láttam, 
meg egy sűrűn rácsozott ablakot,
én akkor nem a kinti világról, hanem néhány finom, 
édes paradicsomról álmodoztam,
de helyette, egy csövön, ebédre, 
sűrű, piros, lét nyomtak belém, és tolókocsikat mutogattak,
melyiket szeretném, ha majd egyszer felépülök.

A labdarózsabokor időközben elterebélyesedett,
egyik ág sem nyúlik túl a másikon, virágzáskor olyan, 
mint egy míves kézzel összerakott óriás csokor,
nem török belőle, inkább vágok orgonát,
hogy elsétáljak vele, igen, elsétáljak vele,
szüleim sírjához, hálát osztani, Istenhez imádkozni.

Sok éve történt az eset, amikor telente még volt hó. Nem csak két-három napra maradt köztünk a fehér takaró. Édesanyámmal és rokonokkal tartottunk Beregszászból Nagymuzsalyba, anyám öccsének vittünk egy tv-t. Nagybátyám vezette a kiszolgált Zsigulit, a kerekein még a nyári gumik voltak. Nem volt idő a cserére. A Kishegyre kaptattunk éppen felfelé, az út jeges volt, ráfagyott az életveszély. Már a baktai oldalon ereszkedtünk volna le, amikor hirtelen megpördült a jármű és vészesen kezdett csúszni az árok és a fák felé. A nők sikítoztak, én azt láttam, hogy egy termetes fa kitartóan közeledik felém, az ütközés elkerülhetetlen volt. Érdekes módon nem estem pánikba, sokkal inkább lefagytam. A néhány másodpercben, amíg a fa felé sodródtam, nem pergett le a szemeim előtt az addigi életem, inkább az járt a fejemben, hogy az előttem állónak lesz vége hamarosan. Szerencsére nem így történt, az árok és a hótorlasz megállította az autót.

Hodossy Gyula felvidéki költő egy, az enyémnél jóval szerencsétlenebb balesetről emlékezik meg a versében, párhuzamba állítva önmagát egy rózsabokorral. A sors úgy intézte, hogy a rózsabokor ma is virágzik, és a költő is írhatja a verseit, amelyek egyikét én most az Irodalmi Jelen oldaláról szedtem le, mint egy kivirult rózsát.

Beszéljünk kicsit a szerzőről! Hodossy Gyula József Attila-díjas felvidéki költő, író, szerkesztő, könyvkiadó Dunaszerdahelyen született 1960. május 3-án. A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, a Magyar Arany Érdemkereszt birtokosa. Az 1992-ben alapított Lilium Aurum Könyvkiadó és a Katedra Alapítvány igazgatója. Számos felvidéki lapnál dolgozott újságíróként és szerkesztőként. 1993-ban jelent meg az első kötete Hivatalos versek címmel. Ő a felelős kiadója a napjainkban is működő Opus irodalmi és művészeti folyóiratnak. Az Előretolt Helyőrség című kulturális melléklet felelős szerkesztője. A lapot és a szerzőt a Magyar Múzsa egyik korábbi számában is bemutattuk.

Lengyel János