Sajtos Orsi: Szibéria felett a csillagok

(Ilisz Dédnagyapátok emlékezete – Fiaimnak)

A szél belefagyott a mínusz húszba.

Nyers gyökér tartotta mozgásban ifjú tested

Nedveit. A puha pulzusú létszükséglet, túlélt

Veled hét szűk esztendőt.

Az embertelenség deszka barakkja

Fekete lyukként szippantotta magába

Legszebbnek vágyott éveid.

Te a pallók közötti résen át kémlelted a

Szomorú égbolt pulzáló Ikercsillagait –

Túlélésed záloga: feleség és kislány vár Haza –

S a hit.

Memóriádon cigarettacsikkből égettek vákuumot –

Eleven fúrófejként mélyen betemetted magad,

Kézzel vájt alagutak kifürkészhetetlen, sötét

Elágazásaiba – ez Moszkvában történt, ahova

Embergépként vittek titeket. –

Csak ennyi, amit elmondtál...

S egyre csak sírtál, megszépült korodban is

Nagy férfikönnyeiddel...

Így mosdattad a tudatalattid tisztára:

„Ki emlékszik és szólni mer, azt itthon is

poklok pokla várja...” – te nem adtad el

A lelkedet nekik.

Fülsüketítő ordítás szakította szét belülről

Dobhártyádat, kavicsot szórtak a szádba.

Fájdalmaid poklát a torkod a némaság

Kollektív tudatába zárta.

Hibernált torzók hullottak a tajga

Fagyott havára.

Gyémántként felizzó galaxisok

Ragyognak a szibériai éjszakába.

Sajtos Orsit tavaly ismertem meg személyesen, amikor eljött Rákospalotára, az egyik Mitracsek Presszó! rendezvényre. Éppen a kiváló költő, Kaiser László volt a vendégem. László jelentette meg Orsi mindkét könyvét. A verset a második, Párhuzamos partokon című kötetéből választottam ki. Orsi barátságos, közvetlen természetére jellemzően úgy üdvözölt, mintha már évtizedek óta ismernénk egymást. Az édesapja, Saitos Lajos, aki szintén kiváló költő volt, haláláig publikált a Magyar Múzsában, most Orsi lépett a helyébe. Lajossal szerkesztőként és magán­emberként is jó kapcsolatot tartottam fenn.

Sajtos Orsi tavaly jelentkezett az első kötetével, a Kamaszságok hangoskönyv változata éppen a napokban készült el. Idén februárban pedig kijött az újabb könyv, a már említett Párhuzamos partokon.

Amikor keresem a következő verset, amelyet bemutathatok a Versajánló rovatban, igyekszem olyan műveket választani, amelyek valahol a kárpátaljai olvasókhoz is szólnak, valamilyen módon a szülőföldünkhöz kapcsolhatók. Ilyen szomorú téma a Gulág, a szibériai kényszemunka is. Talán nincs is olyan magyar család Kárpátalján, amely nem érintett ebben. Rengetegen vesztettük el szerettünket, rokont, barátot.

Orsi a verse első sorában, mint egy színdarab esetében, megteremti a színt, a teret, ahol a cselekmény játszódik. Szibéria, a hideg, ugyanakkor csodálatos táj, amely ezernyi szépséget nyújt az utazónak, de nem a láncra vert rabnak, akit akarata ellenére hurcolnak el. Az embertelenség vörös csillaga, mint földi fekete lyuk, úgy szippantotta magába ártatlan életek tízmillióit. Az ordas eszme az igazságosság és az egyenlőség álarca mögé bújva megteremtette a történelem egyik legkegyetlenebb rabszolgatartó államát. Jaj volt annak, akit bedarált a rendszer. Embergépként vitték őket a távoli fagyföldre, s bizony sokaknak nem csupán a legszebbnek vágyott évei vesztek oda. Aki túlélte azt a poklot, az sem szabadulhatott tőle soha. Magával hurcolta a teljes maradék élete során, hazavitte Beregszászba, Nagymuzsalyba, Viskre, Aradra, Nyíregyházára, Budapestre... Ezek az emberek magukra maradtak a démonaikkal, mert jól tudták: ha beszélni vagy csak emlékezni mernek, újra lesújt a lendkerék. A szeretteiket, a családot, a barátokat sodorták volna veszélybe.

Nehéz szavak a nehéz időkről, a szenvedésről. A kedves olvasók értő figyelmébe ajánlom Sajtos Orsi versét!            

Lengyel János