A hit

100 éves lenne Gulácsy Lajos

A kárpátaljai nagy árvíz után egész Magyarország meglódult, jöttek a segélyek „orrba-szájba”. Mi, magyarok még újoncok vagyunk e téren. Mondok egy példát. Királyházán a szörnyű vízözön után a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felépített egy család részére egy házat tokkal-vonóval. Fel is került a házra egy szép piros bádogtábla, tudatva a királyháziakkal és az arra utazókkal, hogy ki, mikor és miért... Gyakran vezetett arra utam, figyeltem a táblát. Nem érte meg a fél évet, eltűnt. A kétszázezer dolláros ajándék megérdemelt volna egy falba süllyesztett kőtáblát, ami ma is hirdetné a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nagylelkűségét. Újabb példa az Ukrajna belsejébe küldött ajándék-autóbuszok, oldalukon fityegő feliratos bádoglapokkal – nem hiszem, hogy a táblácskák eljutottak a Vereckei-hágóig.

Áttérve egy vidámabb témára: az árvíz kapcsán a Szegedi Ferences Rendház gyűjtéssel egybekötött Kárpátalja-napot rendezett a városban. Nem véletlenül, mivel a rendházban élt és tanult akkor húsz novícius ferences szerzetes, s magiszterük Zatykó László volt, aki részt vett 1989-ben a kárpátaljai katolikus egyház újraélesztésében.

Meghívták a huszti görögkatolikus egyházi kórust, Gulácsy Lajos református püspököt és engem is. A találkozó a szegedi polgárokkal jól sikerült, valamennyi adomány is összejött, a szegediek nagy érdeklődéssel hallgatták, amiket mondtunk, és kérdéseket is tettek fel. Nagy sikere volt a huszti kórusnak is, utána vacsora volt a rendházban, a kórus tagjai máshová voltak hivatalosak, de a kórusvezető hölgy velünk ült vacsorához.

Látni kellett a húsz fiatal jövőbeli ferences szerzetes ragyogó arcát, amikor Gulácsy püspök úr, a lágereket járt kis ember a hitről beszélt rövid felszólalásában. Az asztalnál ült még néhány atya, pár civil, beszélgettünk. László atya, a vendéglátó borral kínálta a társaságot. Látva a mellette ülő gondnok érintetlen poharát kérdőleg nézett rá. Mondja a gondnok: nem ihat, hisz a kórusvezető hölgyet még át kell vinni a szállására. A beszélgetésre mindenki odafigyelt. László atya ránézett a hölgyre és megjegyezte: „Hát, Évikét én is elvinném, de sajnos nem vezetek autót.” A kacagásnak alig akart vége szakadni.

Másnap a püspök úrral utaztunk haza, a rendházra és lakóira terelődött a szó. „Mély hitű, elkötelezett, magabiztos emberek” – mondja Lajos bácsi, kinek hitét hét évig edzették a szovjet lágerek. „Miből tetszett ezt megállapítani” – kérdem. „Hát a vicc, fiam, a vicc! Láttad, mily felszabadultan mulattak rajta a növendékek és a papok is? Aki kívül viseli a hitét, az ilyen viccet nem enged meg magának!” – így mondta: kívül viseli.

Milován Sándor