„Büszke vagyok a kárpátaljai gyökereimre”

Beszélgetés Luzsicza Istvánnal

Luzsicza István magyar költő, kritikus, a Magyar Napló szerkesztője 1975-ben született Budapesten. 1993-ban szerzett közgazdasági érettségit, később művelődésszervezést hallgatott Egerben. Versekkel, recenziókkal, esszékkel és interjúkkal 2001 óta van jelen irodalmi folyóiratokban és kulturális internetes oldalakon. Lakhelyén, Fóton több hírportál és helyi lap megjelenésében is közreműködött. Kötetei: Az artista estére hazamegy (versek, Magyar Napló, 2006), Ágain megtart (versek, Magyar Napló, 2024).

– Kárpátaljai gyökerekkel rendelkezel, a dédszüleid az I. világháború után költöztek át, vagy inkább maradtak Magyarországon. Beszélnél nekem erről?

– Édesapám anyai nagyszülei, Balla József és Palágyi Teréz voltak azok, akik Eszenyből származtak, ott is alapítottak családot. A falu a Tisza jobb partján fekszik, ott, ahol aztán az első világháború után a folyót jelölték ki új határvonalnak – őseim épp csak egy „tiszányival” voltak a kelleténél rosszabb helyen… A családi emlékezet szerint 1919-ben, huszonéves korukban, újév éjszakáján, a folyam befagyott jegén menekültek át a maradék­országba, karjukon az éppen aznap egyéves gyermekükkel, nagymamám legidősebb testvérével, az általam is jól ismert Zoli bátyjával. Családi emlékezetről kell beszélnem, mert ők maguk is meghaltak még a születésem előtt, így az eszenyi éveikről már nekem se mesélhetett közvetlen szemtanú. Sajnos, így elég sok tény homályba vész, és már nincs kivel tisztázni, hogy miért pont akkor és ilyen körülmények között hagyták el az otthonukat, ki mindenki maradt hátra, ki jött velük. Dédapám megjárta az olasz frontot a nagy háború alatt, katonaviselt emberként talán jó oka lehetett hátrahagyni mindent még a bevonuló csehszlovákok előtt, bár ezt mint egyszeri kárpátaljai magyar családfő ugyancsak megtehette – nem tudok pontosabbat.

– Sajnos az is egy olyan történelmi időszak volt, amikor nem volt jó magyarnak lenni Kárpátalján.

– Volt-e az bármikor is az elmúlt évszázadban? Közben viszont Kárpátalja csehszlovák időszakáról kevés szó esik a közbeszédben, és a családra nézve én sem tudok sokat róla. Nem tudom, az őseim visszajutottak-e még a két háború között a szülőfaluba, tudták-e még tartani a kapcsolatot a szüleikkel, ki élt még közülük egyáltalán akkor. Azokból az időkből olyan részletek ismertek előttem, régi fotók, képeslapok és korabeli iratok alapján, mint ük- és szépszüleim nevei, néhány születési év, illetve hogy a dédszülőknek volt egy, csecsemőként még Eszenyben elveszített elsőszülött kislányuk. Dédanyámnak egy húga is volt biztosan, aki velük vagy utánuk jött, mert egy, a húszas évek közepén készült családi képen együtt szerepelnek már, noha az ő további sorsáról, leszármazottairól sincs információm; és azt is tudom még, hogy dédapámnak egy öccse ottmaradt a faluban, mert az ő családjával egy ideig, a nagyszüleim életében, még megvolt a kapcsolat. A dédszülők először Budapesten, az angyalföldi Madarász-telepen kötöttek ki, egészen másfél évtizedre; a családfő rendőrnek állt, de igazából nem vált be, közben betegeskedni is kezdett, így végül leszerelt, és gyárakban kezdett dolgozni. Közben további hét gyermekük született, de újabb négyet is eltemettek közülük, mire a család az 1930-as évek közepén a később a felnőttkort megérő négy gyermekkel együtt – akik közül nagymamám volt a harmadik – kiköltözött a már akkor is egészségtelen fővárosi levegőről. Így érkezett legelső ágam ide, Kisalagra – nem Fótot mondok, mert akkoriban a szinte még frissen parcellázott településrész Dunakeszihez tartozott, csak később csatolták át –, s velük indul itteni történetünk a Balassa utcai kis házból, amelyet meg is énekeltem a tavalyi kötet címadó sorát magában foglaló versben.

– Mozgalmas családtörténet egy mozgalmas korszakban. A Kárpátalján maradt rokonságról nem is tudsz ennél többet? Egyáltalán, napjainkban élnek még itt rokonaid?

– Élnek is, halnak is, jönnek is el… De messzebbről kezdem, az ott maradtakkal. Dédapám valószínűleg tartotta a kapcsolatot – nyilván levélben – a már említett öccsével Eszenyben, így aztán az ő fia és az én nagymamám is leveleztek egymással. Később ez a bizonyos Kálmi bácsi valahogyan át is jöhetett látogatóba az unokatestvéréhez, ha jól tudom, valamikor a születésem környékén, de lehet, az addigra már áttelepült fiához engedték át a határon. S itt már irodalmi szál is felbukkan a családtörténetben, mert ez a fia Balla Gyula volt, akit Kárpátalján és később már Budapesten is költőként, illetve kisebbségkutatóként ismerhettek irodalmi és tudományos körökben. Édesapámnak volt tehát a másod-unokatestvére, s ő maga is tett rövid látogatást nálunk és a rokonságnál szintén a hetvenes évek elején-közepén, alkotói tevékenysége sem volt ismeretlen az enyéim előtt, de sajnos fiatalon meghalt, még mielőtt engem is bevonzott volna ez a pálya, s így nem érhetett össze a rokoni és szakmai kötelék.

– Ha nem is találkozhattatok, az irodalmi véna valahol mégiscsak közös.

– Csak az nem tudható, visszaeredeztethető-e mindez valahova, vagy úgy van, ahogy látszik is, hogy egymástól teljesen függetlenül alakultak ki ezek az orientációink. Akárhogy is, lett volna mit megbeszélnünk, s jól látható, miért is leszünk szegényebbek minden egyes szál megszakadásával. A nagyszülői nemzedék halálával pedig egyébként is lazult a kapcsolat. Gyula öccséről, Józsefről tudtuk még, hogy ő viszont Eszenyben maradt, ott iskolaigazgató is volt – de nem tudom, hogyan, mint telt az élete, megtalálhatom-e most még valahol. A kárpátaljai irodalmi ismeretségtől hallottam amolyan félinformációkat róla, de még nem volt elég idő, kapacitás és főleg elszánás, hogy mindezeknek utánamenjek. Az eddig elmondottak alapján jóvátehetetlen lenne, ha most már nem tenném meg.

Vannak viszont, akikről többet tudunk. Egy rokoni fokozattal közelebbi águnknak egy igazi huszadik századi keserves-izgalmas magyar kaland ágyazott meg. Nagymamám fiatalabbik bátyja, a már Budapesten született Elek bácsi ugyanis a háború végén a fronttal szemben, a családi legendárium szerint katonaszökevényként menekült az akkor papíron épp országhatáron belül lévő kárpátaljai rokonság felé. Így is, úgy is az életével játszott, de végül nem hadifogolyként esett fogságba – hanem egész életére. […] Az sincs meg pontosan, hogy hol, kinél bújt meg, de az biztos, hogy a határvonal visszamozgott a feje fölött, s ő aztán maradhatott mindörökre a Szovjetunióban.

– Minő tragédia, a szabadságba vágyott, ehelyett a népek börtöne lett az otthona.

– Igen, elképesztően fanyar történet ez, és aligha így tervezte, de mi mást tehetett, berendezkedett végül az ottani életre. Kisdobronyban alapított családot, egyszer még az édesapja, déd­apám is meg tudta látogatni, már dédanyám halála után, s ez az az ág, amelyikkel nekünk is leginkább szoros a kapcsolatunk, már a körülményekhez képest. Gyermekkoromban a legidősebb fia, Jóska bátyám is járt nálunk családostul hosszabb látogatásokon, majd a mi családunk is viszonozta – kis srácként is meghökkentő élmény volt mindaz, amit ott és akkor, 1989-ben megtapasztaltam. Elek bácsi sajnos már nem élt akkor, s ma már édesapám három ottani unokatestvéréből is csak egy van közöttünk, leszármazottaikról a közösségi oldalak segítségével tudunk, és ha nagyapjuké volt a tipikusan huszadik, akkor az övék a jellegzetesen huszon­egyedik századi sors. A korombeli férfiemberek, saját másod-unokatestvéreim vagy unokasógoraim nagyrészt már hosszú évek, évtizedek óta Magyarországon és szerte Európában dolgoznak, az ukrán–orosz háború kitörése óta pedig haza sem látogathattak már, sőt, leginkább átköltöztették családjaikat is, mint ahogy a fiatalabbak közül is eljöttek a ma már önálló életet élők – de erről a mai korról, a mai állapotokról és jelenségekről aligha kell részletesen beszámolnom. Így aztán főként az idősek maradtak meg szülőföldjükön, Kisdobronyban és környékén – a kérdésfeltevés tehát sajnos jogos és találó, hogy élnek-e még rokonaim Kárpátalján, mert a válasz az, hogy még igen. A hangsúly a „még”-en van.

– Mi volt a meghatározó élményed, amikor Kárpátalján jártál 1989-ben, és voltál-e ott azóta?

– Az első maradandó emlékem a félnapos határátkelés Záhonynál, a totális állami kontroll, ahogy indulás előtt szüleimnek konkrét útvonaltervet kellett engedélyeztetniük – és utána jött helyben az áruhiány, az elmaradottság megtapasztalása, amihez képest a szocialista idők általam megszokott Magyarországa valóságos édenként hathatott. A vezetékes víz hiánya, a csak itt-ott pislákoló utcai világítás a fapóznákon, a boltok üres polcai addig elképzelhetetlen jelenségek voltak számomra – valószínűleg csak a rokonság vendéglátása, szeretete, a viszontlátás öröme, az ismeretlen hely varázsa ellensúlyozta a romlatlan és tapasztalatlan gyermeki lélekben a közeg nyomasztó mivoltát. Ez a fajta ambivalencia okozhatta azonban, hogy hiába is jártunk Ungváron, Munkácson egyaránt, szinte semmit nem tudok felidézni belőlük. Nem tudtuk persze, hogy a Szovjetunió végnapjait éljük, nem láttuk át, talán nem is foglalkoztatott bennünket, hogy az ottaniak a személyes szabadságukban mennyire vannak korlátozva, s mennyire voltak korábban, bár arra jól emlékszem, hogy az elterjedt fanyar szójátékot már megengedték maguknak – most is fülemben cseng unokabátyám hangsúlya, ahogy megnyomja az országnév végét: unni jó, unni jó… S aztán a következő években már jöttek a nagy történelmi változások, így mindenki a saját talpon maradására koncentrált a megváltozott körülmények között. S közben meghaltak az idősek, a testvérek a nagyszülői nemzedékből, hosszabb idő telt el, amíg az internetnek hála újra jobban egymásra talált a mi generációnk – de mire a fel-felmerülő látogatásötletek megvalósulhattak volna, a koronavírus-járvány, majd a háború ismét minden tervet keresztülhúzott. Mint ahogy azt is, hogy korábbi munkám során, a Petőfi Kulturális Ügynökségen belül Kárpát-medencei magyar nyelvű irodalmi programokat szervezve, Kárpátaljára is rendezvényeket vihessünk a helyi vagy onnan származó írókkal, költőkkel együttműködve, akikkel egyébként remekül dolgoztunk együtt több téren is. Aztán megszűnt ez a tevékenységünk, béke továbbra sincs, így hát egy kárpátaljai útnak személyes és szakmai téren is teljesen bizonytalan a jövője, csupán nálunk otthon vagy bent Budapesten sikerül néha egy-egy személyes rokoni találkozást összehozni.

– Több versedben is foglalkozol Kárpátaljával a felmenőiddel kapcsolatban, ilyen például az Évszázad vagy a Verecke, Lampedusa, Balassa utca, megjegyzem, én az utóbbit választottam ki a Versajánló című rovatba. Gondoltál már arra, hogy írj egy nemzedékeken átívelő családregényt?

– Engem a családi legendárium egyes alakjai, epizódjai, történetei érdekelnek igazán, mint elmondani, megverselni és tanulságokat levonni való mozaikdarabok, érintse akár a kárpátaljai, akár a felvidéki vagy hevesi őseimet, vagy éppen csak a gyermekkoromat, hogy mindebből aztán körvonalazódhasson a nagy egész. Ilyen annak a kisalagi, Balassa utcai háznak a rövid története is, ahová az öreg Balláék mintegy menekültként, de egyszersmind honfoglalóként is érkeztek, s amellyel közös emlékezetünket, ágaink megtartó erejét példázom. De ahogy a verseskötettel sem volt célom egy teljes arcképcsarnokot felállítani, úgy nem hinném, hogy célszerű lenne egy vagy több szálra felfűzni mindent. Eleve túl keveset tudok ahhoz, hogy az óhatatlanul felmerülő lyukakat mindenütt hihetően betömhesse az írói fantázia, és irreálisan nagy kutatómunka is kellene hozzá. Másfelől nem is érzem úgy, hogy a nagyregény az alkatomnak megfelelő lenne; életszerűbb változat a meglévő részletek, máig ható példák és konklúziók továbbgöngyölítése, akár versben – még ha ennek illene is elütnie, újszerűbbnek hatnia a már megírtakhoz képest –, akár kisprózai formákban, tárcaként vagy memoárként. Mindez egyelőre még csak a fejemben formálódik, de remélhetőleg mihamarabb konkrét alakot is ölt.

– Említetted, hogy több otthoni szerzőt ismersz. Mi a véleményed a kárpátaljai magyar irodalomról, vagy másként, az egységes magyar irodalom kárpátaljai ágáról?

– Való igaz, már első kortárs irodalmi emlékeim egyike a kárpátaljai magyar irodalomhoz kapcsolódik, amikor lázas helykeresésem és a mindent fogyasztás időszakában, az ezredforduló táján lakóhelyem könyvtárának tematikus estjén csodálkoztam rá a vendégként fellépő Füzesi Magdára és Nagy Zoltán Mihályra. Az elmúlt néhány évben, szűk évtizedben, a közös munkák és az ebből kialakult személyes kapcsolatok révén bővült ki jobban a perspektívám a kárpátaljai vagy onnan elszármazott szerzőkre: a teljesség igénye nélkül meg kell említenem Vári Fábián Lászlót, akinek az önéletrajzi regényét gondoztam, Finta Évát, akivel életműinterjút készítettem, vagy a fiatalabbak közül Kopriva Nikolettet, Lőrincz P. Gabriellát, Marcsák Gergelyt és Shrek Tímeát, akikkel a már említett korábbi munkám során, a Petőfi Kulturális Ügynökség egykori KMI 12 programjának három évadában dolgoztam együtt közös kiadványokon, műsorokban. Arra azért így sem mernék vállalkozni, hogy komplex, átfogó képet rajzoljak a mai kárpátaljai magyar irodalomról, inkább csak a benyomásaim által tudok valamiféle vázlatot felskiccelni. Ami számomra érdekes és tanulságos, hogy a korban mind jobban közelítve a mához egyre sötétebbnek látom a tónust, komorabbnak hallom a hangot. Míg az idősebbeknél a megélt nehézségek kifejezése mellett kiérezni vélem a bölcs rezignációt, olykor még az óvatos nosztalgikus derűt is, addig a középgenerációtól visszafelé, a megőrzés szándéka mellett is, egyre inkább átüt a reménytelenség, mindinkább szembetűnik a feloldás, feloldozás hiánya, a katarzis lehetetlensége. Ahol pedig a realisztikus ábrázolásmódot felváltja a szürrealitás, az abszurditás vagy egyenesen a morbiditás, az irodalmi értelemben vett innováció ott sem képes árnyalni a beletörődés és kiábrándultság atmoszféráját, hanem még inkább tovább mélyíti azt. Ezt persze alighanem vissza lehet vezetni a történelmi tapasztalatokra és változásokra – ahogyan az anyaországban is, bár nyilván sokkal másabb léptékekben és kulisszák között –, ahogyan a biztos és tulajdonképpen megszokott rosszat felváltotta a bizonytalan és kiszámíthatatlan rossz, egzisztenciális ellehetetlenüléssel, utóbb mind durvább kisebbségi jogfosztásokkal, s végezetül a három éve dúló háborúval. De az azonos földrajzi, térbeli elhelyezkedés automatikusan nem jelentett egységet soha, sehol, így kisebbségi sorban sem, ezért valahol természetes is, hogy mindenki máshogy éli meg a megpróbáltatásokat, máshová vezeti vissza azok okait, eredőjét, és máshogy ítéli meg az okozatokat. Mivel nekem is csak a gyökereim nyúlnak a jelenlegi határokon túlra, jómagam sosem éltem kisebbségi létben, így bár rosszul esik megtapasztalni a megosztottságot a jelen helyzetben, mégis próbálom megérteni a különböző attitűdöket, hiszen én sem tudom, hogyan reagálnám le adott esetben azt a tudathasadásos állapotot, hogy egy anarchikus, agresszív elnyomó állam másodrendű állampolgárnak tekint, mely államot eközben viszont mégiscsak brutális, és engem, illetve nemzettársaimat sok jóval nem kecsegtető agresszió ér.

– Láthatóan tisztában vagy azzal, hogy napjainkban milyen nehéz az élet Kárpátalján, és nem csak a magyarok számára. Ebben a helyzetben te mit üzensz az olvasóknak?

– Nehéz hiteles és igaz vigaszt nyújtani, hogy ne üres közhelyként hasson, ha kitartásra és a remény megtartására biztatok bárkit is, hiszen nem könnyű elképzelni, hogy mi az, amibe jelen helyzetben bele lehet kapaszkodni. Amit én magam az új kötetemben a veszteségek mellett, azok elviselésére felmutatni próbáltam, azok a mindennapok apró örömei, a szeretteink között megélt apró idillmorzsák – bármilyen csekély, kicsinyke darab is jut ezekből, az ilyen röpke pillanatokat igyekszem megőrizni, megbecsülni. És szeretném hinni, hogy ilyenek születhetnek mindig, minden körülmények között, elvégre emberek vagyunk, akik erre is képesek – az Élet pedig, hogy Ady klasszikus idézetét citáljam, él és élni akar.

– Köszönöm a beszélgetést, igen érdekes és tanulságos volt! További szakmai sikereket és jó egészséget kívánok!

Lengyel János