Nem lehet nyár pride-ok nélkül?…
Itt a nyár, meleggel, napsugárözönnel, strandolással, szabadságolásokkal, aratással… Mellettük pedig „természetesen” pride-okkal az ultraliberalizmus felé elcsúszó nyugati világban és több volt szocialista országban, a szabadosságot szabadságnak tartó ultraliberalizmus legnagyobb dicsőségére. Amikor nemi kisebbségekhez tartozó emberek – leszbikusok, melegeknek nevezett homoszexuális férfiak, biszexuálisok és transzneműek ‒ vonulnak fel, hogy büszkén vállalják a másságukat.
És persze, nem maradhatnak el olyan gyönyörű szép momentumok, hogy meleg férfiak vonulgatnak akár szinte teljesen kilátszó meztelen fenekükkel is, ízléstelenül kikent-kifent ábrázatú, nőknek maszkírozott, de akár még bajuszt is viselő, irtó rondán kinéző nőimitátor férfiak tetszelegnek, akik egyike az idei Budapest Pride-on még jól le is dobta a földre a nemzeti színű kokárdát, hogy helyette kisebb, szivárványszínű zászlót lengessen. A szivárványt ugyanis – mely Istennek az özönvíz után az emberrel való megbékélését jelképezi – az LMBTQ-közösségek (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek) és az LMBTQ-lobbi saját szimbólumává lopta el. De az is a szépség non plusz ultrája, hogy a nyílt színen csókolóznak férfiak férfiakkal, nők nőkkel, illetve hogy hímvessző alakúra formázott, szivárványszínű zoknit lóbálnak. Persze, nagy a gyanúm, hogy nem mindenki, aki nemi mássága révén az LMBTQ-közösségekhez tartozna, vesz részt a meseszép felvonulásokon. Azokon ugyanis csak pár ezer, maximum pár tízezer ember masírozgat. Hanem csak a kemény maghoz tartozók éreznek ellenállhatatlan kényszert arra, hogy magamutogató módon évről évre felvonuljanak, s úgymond, büszkén vállalják a nemi másságukat.
Jó kérdés, persze, hogy miért kell büszkén vállalva a másságot pride-okat tartani, méghozzá minden áldott esztendőben. Miért nem vonulnak fel évről évre Ottawában a kanadai, Washingtonban az amerikai indiánok, az utóbbi fővárosban még az afroamerikaiak is, Canberrában pedig az ausztrál őslakosok, büszkén vállalva rasszi kisebbségi másságukat? Miért nem vonulnak fel minden esztendőben Párizsban a nyelvi jogaikban korlátozott, de jogaikért küzdő franciaországi okcitánok, bretonok, baszkok, korzikaiak, elzászi németek, Pozsonyban és Bukarestben a nemzetiségi, nyelvi jogaikért síkra szálló felvidéki, illetve romániai – erdélyi, partiumi, moldvai – magyarok, köztük a székelyek és a csángók, büszkén vállalva nemzeti, nyelvi másságukat? Miért csak az LMBTQ-közösségek kemény magja meg a mögöttük álló LMBTQ-lobbi akar évről évre pride-okat szervezni, méghozzá ízléstelen, visszataszító elemekkel fűszerezve? Miért kell büszkén vállalni több, természetellenes nemi irányultságot? Miért kell a többségi társadalom torkán lenyomni, hogy ami rendellenesség, az nem rendellenesség? Mindennek semmi értelme sincs. Hogy ki heteroszexuális, ki biszexuális, ki meleg, ki leszbikus, ki transznemű (olyan férfi, aki nőnek, illetve olyan nő, aki férfinak képzeli magát), ez mindenki legszemélyesebb magánügye, nem kell magamutogató módon az utcákra vinni. Ráadásul a szüleikkel együtt arra járó gyerekekre is rossz pszichológiai hatással van a rendellenes nemi másság reklámozása. Azokban az országokban, ahol pride-okat tartanak, kissé megnőtt a nemi devianciájúak aránya…
És csak remélhetjük, hogy a konzervatív erők annyira megerősödnek, hogy a pride-nak nevezett bolondéria a történelem szemétdombjára kerüljön.
Lajos Mihály
