Kecskés Béla: A somi szél

Elérek-e a Tengerekhez?

Ölébe vesz ősanyám,

az Óceán?

Kiiszom a Déli-sarkon

a jégkelyhet, mely

részegítő bátorságot ad?

Alpinistaként, űrsisakban

fölkapaszkodom valaha

a Holdig, sziklákon

sebződve?

Somi szelekben mosakszom

én,

harminc múltam, oda a lázak.

Mi kiszakíthatna még – nincs már.

A holnap,

a holnapután,

az Azutánok –

ami kiszámíthatatlan volt,

már kiszámítható.

S ha újra nem visznek sehova

ma sem

a fény-lovak,

s a Nappal együtt

horizont mögé

hull

minden

cél:

hogy bele ne borzongjak a sorsba,

hajamba borzol

a somi szél.

Vajon milyen volt egykor és milyen most a somi szél? Az utóbbit csak azt tudhatja, aki ma is él? Vajon elért-e Kecskés Béla a tengerekhez, a kárpátaljai emberekhez, hol már akkor is hiány volt a magyar szó? A magyar szónak nagy ára van most a Kishazában, értékét egyre növelik a gondok, hol ezer kilométerről teker kötelet nyakunkra a gondnok. Írjon ma is mind, ki írni tud s mer, ha már a kimondott szó ereje is a földre teper! Olvassátok sorait a múlt krónikásának, engedjetek a líra hívásának! Halált ígér a mostoha haza hívó szava. S még előttünk áll az öldöklés véres nyara. Volt idő, amikor az ember nyáron is élhetett, ma már a fény-lovak is vérben fürdenek. Fürdik a tettes is, Pilátusként mossa kezét, bankszámláján hizlalja a gyilkolás velejét. Beleborzong a sorsába, ki most Kárpátalján él, Kecskés Béla hajába már nem borzol bele a somi szél.

Lengyel János