A kínai talány

A történelem vége és az  utolsó ember című könyvében Francis Fukuyama amerikai közgazdász, politológus, egyetemi tanár azt írja, hogy miután az egész világon győz a liberális demokrácia, az emberiségnek nincs tovább hová fejlődnie. A könyv nagy sikert ért el, sokan kritizálták, sokan méltatták. Aztán maga az írója is beismerte, hogy tévedett. 

Szerintem Francis Fukuyama ráérzett valamire, amire gondolni sem mert, nemhogy írni, mármint hogy tényleg vége szakadt valami az emberiség történelmében, véget ért az európai civilizáció a liberális demokráciával együtt, ami Egyiptomban, a Nílus völgyében született úgy ötezer évvel ezelőtt, s az Égei-tenger partjainál virágzott a görög városállamokban, a Földközi-tenger medencéjében élte férfikorát a Római Birodalomban, és az Atlanti-óceán partjainál érte meg öregségét a spanyolok, portugálok, angolok és egész Európa leszereplésével. Ma kontinensünk olyan helyzetben van, mint egy arisztokrata család, amelyik elvesztette vagyonát. Elúsztak a gyarmatok.

A mi civilizációnk legyengült, elapadt nagyhatalmi ereje, még rúgkapál, de a valóság az, hogy az emberiség „medencét váltott”. Már a Csendes-óceán partjain élők keverik a kártyát és osztják, akinek osztják. Európa oda jut, ahová a Római Birodalom: csodálni való kirándulóhely, ahol majd az ázsiai turistáknak elmagyarázzák az idegenvezetők, hogy nem a mecsetek, hanem a templomok a régebbi épületek. A medence- vagy tóváltás nem jelenti azt, hogy kipusztulnak a békák; békák voltak, vannak, lesznek – de nem ugyanazok; az egyiptomiaknak semmi közük a mai egyiptomiakhoz, a görögök sem a régiek, a mai római polgárok sem az ókori Róma polgárai, az európaiak is változnak, London polgármestere már színes bőrű,  és e század végére Németországban a németek kisebbségben lesznek. De hagyjuk a békákat. 

Mikor Magellán nevet adott a Csendes-óceánnak, békésnek látta és békés óceánnak nevezte el (Mare Pacificum). Reméljük, az új világ berendezkedése békét hoz az emberiségnek. Annál is inkább, mert egy új nagyhatalom jelent meg a pacifista világ színpadán, amely senkit nem hódított meg és nem gyarmatosított, csak dolgozott, kereskedett, vásárolt és mosolygott, és így tornázta fel magát a világ második nagyhatalmává.

Arra keresem a választ, hogyan változott át néhány évtized alatt a gyarmatnak kiszemelt áldozati bárány félelmetes sárkánnyá. Aztán kíváncsi lennék, hogy az az irdatlan mennyiségű modern fegyver, amit Kína birtokol, a kétezer-kétszáz évvel ezelőtti falépítés filozófiáján nyugszik-e – ami azt jelenti, hogy hagyjatok békén –, vagy Kína is átveszi a mi civilizációnk filozófiáját, ami nem más, mint leigázni, kifosztani, kirabolni. 

A két világháború között a polgári könyvespolcokon ott sorakoztak a Kínáról szóló könyvek, idős emberektől hallottam a „sárga veszedelemről”. Engem a hetvenes években kezdett el érdekelni Kína, megvettem a Kínáról szóló könyveket, Lin Yutang könyveit és Bertrand Russell könyvét.

Kínával foglalkozni olyan, mintha az egyiptomiakat tanulmányoznám, de ők már több ezer éve a múltba vesztek, kortársuk, Kína pedig itt van, él és virágzik. Tudománytalan, ha azt írom, hogy a huszadik század Kína számára szerencsés volt, márpedig az volt, a kommunizmus áldozatainak millióit is tekintetbe véve. Mert ha Kölcsey szerint van balsors, akkor van „jobbsors” is.

Mi, magyarok joggal nem szeretjük a huszadik századot, és azt hisszük, hogy a kiegyezés utáni években az első nagy háborúig nekünk kedvezett a sors, de a történészek még adósak annak kiderítésével, hogy ebből a jó világból miért kellett kivándorolni egymillió magyarnak.

Amilyen optimizmussal, bizakodva léptük át a huszadik század küszöbét mi, magyarok, olyan sötét, kilátástalan helyzetben, megtépázva tántorogtak be az új századba a kínaiak.

Kína több ezer éves történelme arról szólt, hogy különböző dinasztiák uralkodása alatt a szárazföld felől vándor népek váltakozó sikerrel támadták a lazán központosított birodalmat. Akár sikeres volt a támadás, akár nem, a végén beolvadtak a sárga néptengerbe. Például a Mongol Birodalom teljes győzelmet aratott Kína fölött és elfoglalta az országot – ezek azok a mongolok, akik Magyarországon is „leviziteltek”, 1241-ben nálunk mint tatárok mutatkoztak be. Miután elfoglalták Kínát, ők is beolvadtak, és kínaiabbak lettek a kínaiaknál. Ezek ellen a betörések ellen – kínai mércével nem is olyan régen – kétezer-kétszáz éve kezdte el Kína építeni az erődítményeket, amelyekből kialakult a nagy fal, üzenet a világnak, hogy hagyjatok békén. Ez a történelmi séma eltartott addig, míg az ellenség csak a szárazföld felől támadott. Az ezerhétszázas években megjelentek a zsákmányra éhes hatalmak a tenger felől, először a Brit Birodalom provokált háborúkat és foglalt el kikötőket, majd elárasztotta az országot ópiummal. A kínai császár megelégelve a helyzetet, lecsapott az ópiumkereskedőkre. Kitört az ópiumháború (1856–1860), ami Kína vereségével zárult. Majd egy újabb vereség: az első japán–kínai háború (1894–1895). Kína elvesztette koreai befolyását és Tajvant is.

A nagyhatalmak egyre gátlástalanabbak lettek, a pekingi követségek fegyveres erődökké alakultak. Ott volt mindenki, aki az akkori világban számított: Nagy-Britannia, az USA, a franciák, a németek, az oroszok, Japán, Olaszország, és tessék ámulni, az Osztrák–Magyar Monarchia is ott forgolódott zsákkal (akinek malacot ígérnek, zsákkal forgolódjon – mondja a magyar közmondás; Trianonban aztán a fejünkre húzták a zsákot). 

Ezt elégelték meg a kínaiak, és kitört a boxerlázadás (1899–1900): a főleg paraszt lázadók megtámadták a külképviseleteket, gyilkolták a keresztényeket és az idegeneket, fosztogattak. A császárság a lázadók oldalára állt. A hatalmak német vezénylettel egy közös hadsereget állítottak fel, és legyőzték a lázadókat és a császári sereget. Ebben a közös hadseregben száz osztrák–magyar is részt vett. Jöttek az újabb megalázó kényszer-békeszerződések. Az Osztrák–Magyar Monarchia is kolóniát kapott Tiencsinben (ezek a nagyhatalmak látszatra együttműködtek, de egymás ellen is fenték a késeket).

Mindezt azért írtam le, hogy érzékeltessem: a huszadik század Kínát semmi jóval nem kecsegtette, és akkor még a java hátra van. 1911-ben kitört a forradalom, megbukott a Csin-dinasztia, ami ennyi vereség után nem is csoda. Közben a győztes forradalmi erők kettészakadtak, és mint ahogy az már lenni szokott, az egész egy hosszú polgárháborúba torkollott. 1931-ben folytatódott Kína tragédiája: Japán háborút indított és elfoglalta Mandzsúriát, azaz Kína északi részét. A kínai polgárháborús felek összefogtak, de esélyük sem volt a japánokkal szemben, elmenekültek a hegyekbe – Kína belsejébe. Japán pedig teljes erőbedobással integrálta az elfoglalt kínai területet, iparosított orrba-szájba. Így érkezett el Kína a második világháborúba, és érte az első siker vagy szerencse: Japánt két atombombával kiiktatták az amerikaiak a gyarmatosítók sorából. Mandzsuriát szovjet és amerikai segédlettel megtisztították a japánoktól. A hátrahagyott japán ipari felszereléseket az oroszok hazaszállították Oroszországba. A boxerlázadás óta az akkor Kínára ácsingózó nagyhatalmak mindent megtettek, hogy egymást tönkretegyék, két világháborút is indítottak egymás ellen, így aztán megritkultak a kínai áldozat körül, és csak a két komoly erő folytatta a harcot a kínai zsákmányért, meg is tették tétjeiket: Amerika a nemzeti Kínát választotta, a sarló-kalapácsos zubbonyba bújt Oroszország pedig a kommunistákat támogatta. 

Csang Kaj-sek, aki a nemzeti erőket vezette, Amerikának köszönhetően kitűnően fel volt fegyverezve, és földrajzilag is jobb pozícióban volt. Ennek ellenére Mao Ce-tung, a kommunista hadsereg vezére végül is sikert aratott és kiszorította a nemzeti erőket Tajvan szigetére, ahol az amerikai flotta megvédte őket a megsemmisítő vereségtől. 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Kína megint megszabadult egy segítő nagyhatalomtól, mármint Amerikától. A következő harminc év Mao Ce-tung haláláig úgy telt el, ahogy egy kommunista diktatúrában szokás, de Mao még kínai szokás szerint alakított, illetve szigorított a külföldről behozott eszmén. Ami még érdekes, hogy közben sikerült lerázni a szovjet segítséget is: miután visszaszállították segélyként a Mandzsúriából hazavitt japán gépeket, felszereléseket, megtoldva némi német szajréval, ki lettek ebrudalva a kommunista Kínaból, így aztán a birodalom minden külföldi „segítség” nélkül maradt. Mao halálát követően 1976-ban, némi zűrzavar után életbe lépett az igazi önálló kínai politika.

Mi, kelet-európaiak a szocialista államformát mint a véres inget, kidobtuk az ablakon, és a nyugati államok bábáskodásával beleszédültünk a liberális demokrácia ölébe (nem kommentálom, de a kifosztás szó jutott az eszembe). 

A kínai gyakorlat a mai napig: nem eldobni, tanulmányozni, tökéletesíteni, alkalmazni! Az átszerelt szocializmusból, amit mi undorodva kidobtunk, létrehoztak egy olyan államformát, amilyen nekik az évezredek során csak ritkán és rövid időre, néhány nagy dinasztia idején sikerült. Mégpedig egy szigorúan központosított, a legtávolabbi falura is kiterjedő kínai államot, amelyik mindenen rajta tartja a kezét. Viszont a technikai fejlődés és a termelés legjobb formája a kapitalizmus, ezt a kínai kommunista pártnak tudomásul kellett venni, de a kapitalizmus nem az embert szolgálja és még csak nem is az államot, hanem a profitot, nem is tehet mást, mert ilyen a természete. Megszerkesztették ezért a kínai kapitalizmust, amelyiknek a táncrendjét az állam írja elő, és aki nem tartja be az állami szabályokat, az megüti a bokáját. Azt hiszem, ha az eredményekről beszélünk, az vitán felül áll, hogy Kína ma a világ második nagyhatalma gazdaságilag és katonailag is. Ami pedig a továbbiakat illeti, idézem az amerikai újságírót, aki hazaérkezvén Sanghajból, a világkiállításról azt mondta: „Láttam a jövőt, és az nem Amerikában van!”  

Most az a kérdés, hogy az új világrend szereplői – ha a most leáldozóban lévők atlantisták, akkor az újakat nevezhetjük pacifistáknak – átveszik-e az atlantista civilizáció filozófiáját, amit úgy lehetne megfogalmazni: ötszáz éven keresztül állandó, háborúnak nevezett rablás lélegzetvételnyi szünetekkel.

Visszatérve a kínaiakra, nem sokat tudunk róluk, ezért én ajánlok egy történelmi pillanatfelvételt, egy kimerevített képet: két ember, egy kínai és egy angol ugyanabban az időben, ugyanabból a társadalmi osztályból az első világháború után írja meg, milyennek látja a kínaiakat.

Kezdjük talán a kínaival. Lin Yutang (1885–1976) kereszténynek született, majd áttért ősei filozófiájára, amerikai egyetemeken tanult, majd tanított, híres író lett, és megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Könyvéből, a Mi, kínaiak című írásából idézek: 

„– Kínát még bele lehet hajszolni a kommunizmusba. (Na, ez sikerült.)

– Még ha olyan kataklizmaszerű felfordulás következnék is be, aminőt a kommunista uralom jelentene, az egyéniség, a türelem a mérséklet és a józan ész ősi hagyománya megtörné a kommunizmust, és felismerhetetlenül elváltoztatná. 

– A kínai minden hájjal megkent fajta, van benne törhetetlen türelem, fáradhatatlan szorgalom, kötelességérzet, földön járó józan ész, derű, humor, elnézés, békeszeretet és az a páratlan tehetség, hogy nehéz körülmények közt megtalálja a boldogságot, amelyet egy szóval elégedettségnek nevezünk.

– A kínai nép kulturális tekintetben öreg, de fajilag fiatal. 

– A fatalizmus nemcsak szellemi habitusa a kínainak, hanem hozzátartozik a tudatos konfuciánus hagyományokhoz is. 

– Aki akar jámborságot, alázatosságot vásárolni, mindazokat a szép keresztény birka erényeket, melyeket a keresztények nem tudtak elsajátítani, kétezer esztendei imádkozás, zsoltáréneklés és prédikálás után sem, jöjjön Kínába, mert a pogány Kínában ezek az erények oly bőséges számban találhatók, mint sivatagban a homokszem.

– Mélyen gyökerező kínai hit, hogy senki sem született nemesnek. 

– A kínaiak be tudták olvasztani a honami zsidókat, akik ma már annyira elkínaiasodtak, hogy disznóhúst tiltó hagyományuk puszta emlékké vált. 

– A kínai jellem ideálja: békeszeretet, elégedettség, nyugalom és szívós kitartás. 

– Minden értelmes ember gyáva, mert az értelmes ember meg akarja menteni a bőrét.

– A kínaiak a világ legrosszabb harcosai, mert intelligens faj, a kínai nem harcol, mert a legszámítóbb és a legönzőbb nép. Az átlagos kínai gyerek tudja azt, amit a szürke hajú európai államférfi nem tud, hogy a harcban megölik vagy megcsonkítják az embert, akár mint egyént, akár mint nemzetet.”

Nézzük, mit ír a kínaiakról az angol arisztokrata, a világhírű matematikus, a Cambridge-i Egyetem tanára, Bertrand Russell (1872–1970), aki kiállt a háború ellen, látva a nagy öldöklést az első világháborúban, ezért aztán kirúgták a Cambridge-i Egyetemről, és a Pekingi Egyetemen vállalt állást. E széles látókörű, nagy tudású, nagy tehetségű ember olyat írt le akkor, amit ma sem polkorrekt, idézem: „Mindent összefoglalva, a világ valódi kormányzása néhány nagybankár kezében van” – hát ugye ez összeesküvés-elmélet. Ilyet nem illik írni vagy mondani, ez olyan, mintha azt kérdezném: tudva, hogy a világ összes állama adóssággal küszködik, kinek tartoznak? Illetve hová kerül a töméntelen pénz, mármint a kamatok, amelyeket szorgalmasan fizetnek az államok? Ezért a kérdésért bármelyik nyugati egyetemről kirúgnának, de különben sem maradnék, mert nem szeretem az antiszemita légkört. No de félre a iróniával, nézzük, milyennek látta a kínaiakat a matematikatudós angol gróf az első világháború után.

„– Kína természetes erőforrásait és népességét tekintve az Egyesült Államok után a földkerekség legnagyobb hatalma lehetne. (Ez telibe talált.)

– A kínaiak a mi gyámkodásunk alatt alaposan elkezdték annak a leckének a megtanulását, amelyre a japánok tanították őket (csak a japánok?), tudniillik, hogy addig biztonságban nem élhetnek, míg erős katonai hatalommá nem válnak.

– A kínaiakban megvan a készség arra, hogy a világot egy új civilizációval ajándékozzák meg, olyan értékűvel, mint azt a múltban tették. Ez nem történne meg, ha az amerikaiak uralkodnának, mivel azok azt hiszik, hogy az ő civilizációjuk tökéletes.

– A kínai nemzet a világ legtürelmesebb nemzete, századokról úgy gondolkozik, mint mások évtizedekről, lényegileg elpusztíthatatlan, és megengedheti magának, hogy várjon.

– A kínaiak kitaláltak egy olyan életmódot, és azt több évszázadon át gyakorolták is, amelyet ha a világ elfogadna, általa boldoggá lehetne.

– Mikor Kínába mentem, ott tanítani akartam, de minden nappal, amellyel tovább maradtam, arra gondoltam, amit tőlük tanulhatok.

– Úgy láttam, hogy az átlag kínai, még ha nyomorultul szegény is, boldogabb, mint az átlag angol; ez azért van, mert a nemzet egy emberibb és civilizáltabb felfogásmódon nyugszik, mint amilyen a mienk.

– A kínaiak rendesen nem jó katonák, de ez csak egy bizonyítéka az ő okosságuknak. A kínaiak nem azokban a dolgokban tűnnek ki, amelyeket mi valóban sokra tartunk, pl. katonai bátorság.

– A kínaiak legfőbb hibája a fösvénység, a gyávaság és az érzéketlenség.

– A pénz eszköze az élvezetnek, ezért szenvedélyesen vágynak a pénzre.

– Megszégyenítő a fehérek durva szemtelenségét látni, amit a kínai nyugodt méltósággal fogad. Az európaiak ezt gyakran gyengeségnek tekintik, de ez valóban erősség, amellyel eddig a kínaiak legyőzték minden legyőzőjüket.

– A kínaiaknál nincs meg az a hit, amit a zsidóktól vettünk át, ti. hogy ha egy vallás igaz, akkor az összes többi vallásnak hamisnak kell lennie. 

– Van még egy érdekes vonásuk is, vad izgalmakra is képesek. Jellemükben ez az elem az, ami kiszámíthatatlanná teszi őket, és ez teszi lehetetlenné, hogy jövőjüket illetően bármi biztosat mondhassunk.

– Kínát csak önereje mentheti meg, és nem szabad idegen segítségre támaszkodnia.”

Milován Sándor