Online tér, fizikai tér…

A Nagyszőlősi Szelíd Lovas Központban egy nagycsaládos rendezvény egyik előadásán szóba került, hogy napjainkban sok fiatal túlzott mértékben van jelen az online térben. Illusztrációként szerepelt egy kivetített kép, melyen vélhetőleg egy kollégiumi szobában három fiatalember volt látható, akik mindegyike a mobiltelefonjával vagy más kütyüvel foglalkozott, pedig éppenséggel társaloghattak is volna egymással…

Eszembe jut a fiatalságom. Az Ungvári Állami (ma már Nemzeti) Egyetem hallgatójaként kollégiumban laktam – szerintem a kollégiumi élet az igazi diákélet, ahol együtt vannak a fiatalok –, és ma is emlékszem, milyen volt a mi diákéletünk. A tanulás mellett hányszor gyűltünk össze egy-egy szobában, fiúk, lányok, ahol élveztük egymás társaságát, és játszottunk kis agytornát is, nevezetesen az ország, város, falu, híres ember játékot. Biztosan sokan emlékeznek rá, de a biztonság kedvéért elmesélem a lényegét. Elég volt hozzá egy toll meg egy hasábokra beosztott füzetlap – és megannyi intelligens, olvasott, tájékozott fiatal. Egyikünk mondta magában gondolatban az ábécé betűit, aztán mi mondtuk: stop! Ekkor aztán megnevezte azt a betűt, amelyiknél járt, mi pedig abban versenyeztünk, ki tudja gyorsabban leírni az adott betűvel kezdődő ország, város, falu és híres ember nevét, így jól megdolgoztattuk a szürkeállományunkat. Emellett megannyi más témáról is beszélgettünk, miközben akár könnyűzenét is játszott a magnónk. És mi, fiúk, hányszor mentünk be a lányokhoz, hogy élvezzük a társaságukat – ők meg a miénket. Természetesen romantikus kapcsolatok is kialakultak, aztán akadt diákszerelem, amelyik elillant, de akadt, amelyik házasságig ért. Meg emlékszem a közös tévénézésekre, köztük a focimeccsekéire, melyeken együtt szurkoltunk ennek vagy annak a csapatnak. És mennyi Ki mit tud?-ot rendeztünk, megízesítve jópofa diákhumorral, sőt voltak humoros estek is, melyeken a közönség dőlt a nevetéstől. Na meg ott voltak, ha ritkán is, a bulik: tánc, zene, sör, bor, pálinka – megjegyzem: amelyeken én is részt vettem, azokon mértékkel iszogattunk. S bár természetesen nem csináltunk mindent együtt, volt privát szféránk, meg elmélyedtünk a tankönyvek vagy éppen a regények, illetve az ismeretterjesztő kiadványok olvasásában
– mert hát akkoriban még sokan és sok könyvet olvastunk, Ungváron pedig két könyvesboltban is lehetett magyar könyveket vásárolni, méghozzá olcsón –, de valóban sok szép társasági együttlét színesítette egyetemi éveinket.

S mennyire különbözött a mi gyermekkorunk a mai gyermekekétől. Egyszer a neten láttam egy karikatúrát. A felső kép a régi gyermekkort illusztrálja, az anyuka rángatja be az udvarról a házba a focilabdát a hóna alatt tartó kisfiát, az alsó kép pedig a mai gyermekkort illusztrálja, az anyuka rángatja ki a házból az udvarra a számítógépes játékra alkalmas kütyüt a kezében tartó gyerkőcöt… Milyen is volt a gyermekkorom? Falusi gyerekként a fiatalabbik bátyámmal bekerékpároztuk községünk tágas határát, illetve mentünk horgászni, döntően a Borzsára. Meg volt a kertünkben a gyümölcsfák között kialakítva egy kis térség, ahol nyáron gyeplabdáztunk, télen pedig jégkorongoztunk csináld magad jégpályán, lévén, hogy akkoriban még havasak voltak a telek, s rengeteget síeltem is. Meg mennyit asztaliteniszeztünk, tollaslabdáztunk, testvérrel, baráttal. És ott voltak a készségfejlesztő játékaink. Voltak kisvasútjaink, mozdonyokkal, kocsikkal, sínpárokkal, és milyen jól lehetett variálni a sínhálózat elrendezését. Emellett kis építőelemekből, a fantáziánkat megmozgatva, a kézügyességünket fejlesztve különböző kialakítású házakat építettünk. De voltak csináld magad játékaink is. Az idősebbik bátyám kartonpapírból, gyufaszálakból várat épített, várfalakkal, várépületekkel. Legjobb gyermekkori barátom pedig kis ezermesterként játékpisztolyokat, játékkardokat, még lovagi sisakokat is készített, az utóbbiakat magának, illetve nekem. Mert hát rengeteget játszottunk, katonásdit, indiánosdit. És a játékok mellett megannyi könyvet olvastunk. Értelmiségi családban nőttem fel, és amióta az eszemet tudom, nem volt olyan karácsony, születésnap, amikor ne kaptunk volna a szüleinktől szépirodalmi művet vagy ismeretterjesztő munkát. „Faltam” Karl Mayt – a Winnetout háromszor is elolvastam –, Vernét, a Képes Történelem és a Képes Földrajz sorozatok darabjait, de más könyveket is. Kétszer olvastam az Egri csillagokat, meg egyetlen délután alatt elolvastam Mikszáthtól a Két koldusdiákot, és folytathatnám. S valahogy egyaránt jutott időnk tanulásra, játékra, túrákra, horgászásra, olvasásra, tévénézésre meg a kerti munkákra, egészséges arányban.

Az igényeim nem voltak túlzottak. Természetesen örültem egy-egy szép új ruhadarabnak, lábbelinek, de az sem derogált, ha a bátyáim kinőtt ruháit vettem fel, és nem hasonlítgattam az öltözékeimet az iskolatársaiméhoz. Még kar­órát sem igényeltem, míg iskolába jártam. Helyben, a faluban volt középiskola, édesanyám reggel idejében útnak indított a suliba, amikor becsengettek, bementem az órára, amikor kicsengettek, kimentem szünetre, az utolsó óra után pedig hazamentem. Persze, amikor aztán mentem felvételizni Ungvárra, az egyetemre, és már valóban szükségem volt karórára, az édesapám nekem ajándékozta a sajátját (ő meg vett magának másikat).

S nem mondom én, hogy ne legyen egy mai gyereknek okostelefonja, ha azon internetezik is, facebookozik is, de ha van otthon számítógép, amit ő is használhat, egy egyszerű mobiltelefon is megteszi. És nem mondom, hogy ne játsszon számítógépes játékot, ha az készségfejlesztő, például autóversenyzést, ami növeli a koncentrálóképességét. De az már nem helyes, ha kisgyermekek játszanak olyan számítógépes játékokat, amelyekben a játékosoknak úgymond több életük van. Külföldön történt pár éve, hogy egy kisgyermek csak úgy játékból lelökött a lépcsőn egy másik kisgyereket, mert a számítógépes játékból azt tanulta meg, hogy az embernek több élete van, a kisgyermekek pedig még nem tudnak különbséget tenni a fikció és a valóság között. És az sem helyes, ha túlzott mértékben játszanak számítógépes játékokat gyerekek, fiatalok, idősebbek is, mert az online térben való túlzott jelenlétük a személyes kapcsolatok, illetve a személyes kapcsolatokat feltételező szabadidős elfoglaltságok, valamint a könyvolvasás kárára megy. Jó az internet, ha azon hasznos ismeretekre teszünk szert, ha otthonosabban mozgunk akár a politikában is. A mit olvasunk és a mennyit olvasunk kérdése a döntő. Például érdekes tudományos anyagok mellett hajmeresztő áltudományos írások is megjelennek áltudományos portálokon, melyek csak butítják az olvasókat. És jó a Facebook, ha hasznos kapcsolatokhoz jutunk, illetve ha Facebookon tartjuk a kapcsolatot távollévő rokonainkkal, személyes ismerőseinkkel, de a személyes kapcsolatokat az utóbbi esetekben ezek sem pótolhatják.    

Lajos Mihály