„Kinyílt néhány ajtó, és beléphettem...”

Török Nándor magyar költő, író, szerkesztő a felvidéki Királyhelmecen született 1965. július 14-én. 1984-ben kezdett el verseket írni, 2015-ben, a Hungarovox Kiadó gondozásában jelent meg az első kötete. Rendszeresen publikál az Agria, a Napút, a Tiszatájonline, a DunapArt, az Opus, az Ezredvég, a Magyar Múzsa és a Partium című folyóiratokban. Tavaly ünnepelte 60. születésnapját. Októberben, a Felvidéki Magyar Irodalom Napja előestéjén Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke köszöntötte. Kis túlzással mondhatnánk kárpátaljai költőnek is, hiszen néhány kilométerre született a mostani Kárpátalja határától.

– 1984 óta írsz verseket. Mi volt az a mozzanat, ami az alkotás felé irányított?

– Az irodalom mindig is fontos volt számomra. Gyerekként sokat olvastam a szokásos ifjúsági regényeket. Később Jókai is sorra került a polcról. Két méter Jókaink volt – gyönyörű kötésben –, s ha nem is mindig értettem a latin kifejezésektől hemzsegő történeteket, kitartóan elolvastam azokat. Volt egy rossz szokásom, hogy amit elkezdtem, azt végigolvastam. (Valószínűleg az olvasás akkoriban egyfajta menekülés volt a valóságból.)

Az olvasmányaimról egy nagy mappában listát is vezettem írók szerint, fotókkal, idézetekkel. Máig is megvan ez a füzet. De a versek is megtaláltak hamar. Az első versélményemet nagyapámtól kaptam, amikor talán elsős voltam. Kőművesmester volt az öreg, és nemcsak arról mesélt, hogy Munkácstól Ladmócig mennyi helyre hívták dolgozni, hanem olykor népdalokat is énekelt és verseket is mondott. Gyakran elszavalta Aranynak a Mátyás anyja című költeményét. Fejből mondta a hosszú verset, amit még kisiskolásként tanult. Csodáltam a memóriáját. Az iskolában később én lettem az ügyeletes versmondó. A különböző ünnepségeken és vers­mondó versenyeken gyakran szerepeltem és mindig fejből mondtam én is a verseket. 16–18 éves koromtól már saját kedvtelésből is olvastam lírát, nem csak felkérésre vagy iskolai feladatként. Megérintett a versek dallama, a szavakban rejlő szépség és a játék lehetősége. Akkoriban Kosztolányit és Karinthyt olvastam legszívesebben. A könnyedebb, játékosabb, humorosabb soraikat. Majd jött József Attila és a szerelem. Azt hiszem, a szerelem vitt az alkotás felé. Az egyetemi évek alatt már csak verseket olvastam, és érzelmektől vezérelve ösztönösen írni elkezdtem.

Ezeket a korai verseimet még nem mutattam meg senkinek. Igazából nem volt, akinek megmutathattam, aki esetleg útmutatást, instrukciót adhatott volna az írással kapcsolatban. Később, 2015-ben az első kötetembe – a címe: Érzelmek sodrában – ezekből az ifjúkori verseimből is válogattam, és ma is vállalom ezeket.

– Hogyan kerültél kapcsolatba Kaiser Lászlóval, a Hungarovox Kiadó vezetőjével? Mi a története az első könyvednek?

– A versírást különböző okok miatt (családalapítás, egzisztencia­teremtés) szüneteltettem az egyetem után. Ez a szünet több mint 20 évig tartott. 2010-től kezdtem újra verseket írni. Kaiser Lászlónak, a Hungarovox Kiadó vezetőjének egy barátom, dr. Sz. Tóth Gyula mutatott be, akivel munka közben gyakran beszélgettünk kultúráról, irodalomról, költészetről. (Nyugdíjas főiskolai tanár volt és szoros kapcsolatban állt az irodalommal és irodalmárokkal. A Hungarovoxnál már régóta publikált. Tanári Notesz címen legalább15 kötete jelent ott meg).

Több mint tíz éve ismertük egymást, és úgy gondoltam, hogy megmutatom az új verseimet neki, amik elnyerték a tetszését. Elismerően nyilatkozott és javasolta, hogy küldjem el Kaiser Lászlónak, mert ezeket ki kell adni. Nos, elküldtem, és a kiadó sem zárkózott el. 2015-ben – 50. születésnapomra – megjelent első kötetem. Ezzel párhuzamosan az Agriában is publikálni kezdtem. Kinyílt néhány ajtó, és beléphettem az irodalom előszobájába.

– Gondolom, a 2017-ben újraindult Magyar Múzsában is Kaiser László révén publikáltál, aki akkor a folyóirat egyik felelős szerkesztője volt.

– Igen, jól gondolod. A Hungarovoxnál 2016-ban megjelent a második kötetem is, Pajzs a résen címmel. Ez egy tartalmas, gazdag kötet. A szerelmes, a filozofikus és a természeti versek mellett több társadalmi verset is tartalmazott. Ezek sajnos eléggé didaktikusra és direktre sikerültek, ami nem szerencsés. Ma már nem írok ilyen típusú verseket. Inkább ironikus formában vagy a sorok közé rejtve igyekszem megfogalmazni kritikai gondolataimat. Az induló Magyar Múzsába is – jó ráérzéssel – egy ilyen verset választott Kaiser László. A címére is emlékszem: Valóság és illúzió.

Laci azóta már nincs ott, de kisebb kihagyásokkal én azóta is publikálok a Múzsában, és igyekszem aktívan részt venni a rendezvényeiken.

– Ez valóban így van, a minap voltál velünk Kunszentmártonban. Az írás, az alkotás mellett komoly irodalomszervező tevékenységet is folytatsz. Beszélnél nekem erről?

– Két éve megalakítottam a Költészet & Valóság irodalmi klubot. A címet Goethétől kölcsönöztem. Ebbe a címbe sok tartalom és gondolat belefér, mert a költészet maga is olyan sokrétű és rejtélyes, mint a valóság. De most a valóság filozófiájába nem mennék bele, azt meghagyom Kantnak.

A lényeg, hogy havonta egy rendezvényünk van, minden hónap első szombatján. A rendezvénysorozat célja, hogy beszéljünk, megemlékezzünk olyan költőkről, akik értéket képviselnek, de nem annyira ismertek, vagy bizonyos okokból kiszorultak az irodalomtörténet perifériájára, vagy egyszerűen feledésbe merültek.

Különböző alcímű előadás-sorozataink vannak, pl. A kánonon túli irodalom; Költők, akik köztünk éltek; Múzsák költői szerepben; Ápoljuk irodalmi értékeinket. Ezeknek keretében több mint húsz értékes és érdekes költőről hallhattunk már előadást eddig. A teljesség igénye nélkül szóba került a XIX. századból Vályi Nagy Ferenc, Ungvárnémeti Tóth László, vagy még korábbról Bethlen Miklós. A XX. századból Falu Tamás, Nadányi Zoltán, Somlyó Zoltán, Füst Milán, Baka István, Faludy György. A közelmúltban elhunyt kortárs költők közül: Borbély Szilárd, Kovács András Ferenc, Szervác József. A múzsák közül: Szendrey Júlia, Boncza Berta, Károlyi Amy.

Idén új sorozatot indítottunk, a címe: A határon túli magyar irodalom. Ennek te magad is részese voltál. Mint előadó a kárpátaljai magyar irodalom múltjáról és jelenéről beszéltél. De volt előadás a muravidéki magyar irodalomról is, és folytatódik majd a Délvidék többi részével. Az erdélyi irodalom is nagyobb téma, valószínű több előadás is el fog hangzani. Ebből a merítésből az elsőt Kányádi Sándor költészetéről épp a napokban hallhattuk dr. Ködöböcz Gábortól. A következő rendezvényen a Felvidéken a sor, ami szintén több előadást is megérne. Az elsőt ebben a tematikában Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke tartja majd.

Az a jó és a szerencse, hogy minden előadó első szóra, szívesen jött hozzánk, akár még vidékről is. Nagyszerű és színvonalas elő­adásokat hallhattunk. Az előadók névsora is hosszú, de néhány név még – szintén a teljesség igénye nélkül – az elhangzottakon túl: Szepes Erika, Tverdota György, Gintli Tibor, Madarász Imre, Payer Imre.

Nagy elismerés volt Lajtos Nórától, aki azt mondta, hogy ez egy igazi misszió a részemről. Valahogy így érzem én is. Saját anyagi forrásból csinálom, hisz vannak költségek, pl. terembérlet, hangosítás, technika, ajándék az előadóknak, esetleg utazási költségtérítés. De szívesen foglalkozom vele, annak idején ezt önmagamnak szerveztem. Egyrészt, mert érdekelt az irodalomnak ez a szürkezónája, másrészt nem tudtam, hogy lesz-e rá igény. Szerencsére van érdeklődés, mások is fontosnak tartják ezt a „missziót”, és egyre bővül a visszatérő nézők száma.

– Mit jelent számodra az írás, az irodalom és azon belül a költészet?

– Régebben már megfogalmaztam ezzel kapcsolatban az ars poeticámat, ami valahogy így kezdődött: „A versek, a költészet számomra mindig is mentőövet jelentettek bizonyos jelenségek feldolgozásához, megértéséhez és megoldásához. Egyre inkább szükségem van erre, hogy a világban az általam elképzelt értékrend hiánya ne zavarjon, és együtt tudjak élni vele (a megváltoztathatatlannal). Ezért fontosak a versek, akár olvasom, akár írom azokat. Emellett persze lenyűgöz a nyelv szépsége, a szavak variálhatósága, a bennük lévő rejtély megfejtésének élménye. Magával ragad a betűkbe bújtatott szórakoztató játék. A mélyben és magasban szárnyaló gondolat filozófiája.”

Emellett fontosnak tartom az író ember felelősségét. Miről? Mit? Hogyan? Esztétikai szempontból (hogyan ír meg valamit) és tartalmi szempontból (miről és mit ír). És ami még fontosabb: mit nem ír meg! Hisz sok mindenről lehet írni, de van, amiről muszáj. Aki nem érzi a „muszájt”, az könnyen beleesik az elhallgatás bűnébe. Az elhallgatás pedig a hazugsággal egy tőről ered.

Talán naiv vagyok, vagy túlzottan idealista, de én még hiszek a költői lét fáklyavivő feladatában. A gyönyörködtetés és szórakoztatás mellett fontosnak tartom az irodalom nevelő és tanító szerepét is. Sajnos a költőknek ma a legfontosabb motivációjuk az önmegvalósítás. Nincs fáklyavivés, nincsenek elvek, csak az ÉN létezik. Ez persze társadalmi szinten is igaz. Oly korban élünk, amikor a pénz irányít mindent. A pénz és a kapzsiság, amit 700 éve már Dante is a leghitványabb dolognak tartott, mert „elhomályosítja az értelem világát”. Nem véletlenül említem Dantét, mert valahogy így képzelem el a költészetet, ahogy ő művelte. Így képzelem el a költőt, aki emberként is megállta a helyét az erény talapzatán. (Elítélte a vakhitet, a korrupciót, a szimóniát. Nagyra tartotta az igazságosságot, az ösztönök feletti értelmet és a tudást.)

Kétségtelen, megelőzte korát, de nekünk nem muszáj megelőzni azt. Elég lenne, ha elfogultság nélkül észrevennénk korunk visszásságait. Ha felismernénk az eredendő – nem az egyéni – igazságtalanságot, ha a világban meg tudnánk végre különböztetni a jót a rossztól. (Erre sajnos nagyon kevesen képesek vagy alkalmasak). Ahogy a Németh László-i sorok mondták: „A mű nálam csak érintő az élet görbéjéhez.” Eszerint próbálok élni én is. Talán nem véletlenül lesz a következő kötetem címe: A vers csak ráadás.

– Mi a véleményed a kortárs magyar irodalomról?

– Sokféle szemszögből lehet a kortárs irodalomra tekinteni. Az mindenképp érzékelhető, hogy nagyon sokan írnak, és ez rányomja bélyegét a minőségre. Babits egyik szereplője mondta a Gólyakalifában: „Ebben az országban aki már két könyvet olvasott, jogosítva hiszi magát egy harmadikat megcsinálni.” Persze, aki úgy érzi, írnia kell, írjon. Az idő talán megrostálja ezeket a szavakat is. Amit hiányolok a mai irodalmi életben, az az önkritika, a dolgoknak a helyén való kezelése, az emberi tényező prioritása. Nagy baj például, hogy nem jut elég pénz az irodalomra. Rosszul, igazságtalanul vannak a források elosztva. Folyóiratok szűnnek meg, értékek vesznek el, hagyományok merülnek feledésbe. Ennek ellenére szerencsére a kis közösségekben működnek a műhelyek, ezért irodalom mindig is lesz. Régi mondás: vannak a nagy írók, és van az irodalom.

Egy másik problémás oldala a kortárs irodalomnak a publikálás nehézsége. Vannak befogadó folyóiratok, és vannak zárt közösségek. Sokszor a kapcsolatok döntenek a beválogatásról. Néha úgy tűnik, hogy nem is az olvasónak írnak egyesek, hanem maguknak és egymásnak. Egymást jelentetik meg, mesterségesen tartják fenn a működést. (Én írok rólad, te írsz rólam, ő meg ír arról, hogy írtunk egymásról.) A mű szinte már nem is számít, csak pörögjenek a nevek a recenziók és az áltanulmányok forgatagában. Így legalizálódik az alkotó léte, fontossága, megkerülhetetlensége.

Ebből fakad, hogy nem nyitnak az újak felé, kevés a friss szín a palettán. Pedig az irodalom, a költészet mindenkié, ahogy Petőfi is írta: „belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad”. Igaz, ő más vonatkozásban írta ezt, de a lényeg, hogy felkészülten tegyük a dolgunkat, hogy jó, minőségi művek szülessenek. És akkor mi megtettük a magunkét, ők meg bánhatják, hogy palettájuk kifakult, és elmegy mellettük a szépre vágyó olvasó. Mert az igazi olvasót – azt a keveset – nem lehet becsapni, nem hagyja magát sodorni az áradó tendenciák középszerű hullámaival.

Összefoglalva: azt hiszem eljutott az irodalom, a költészet a Petri-féle minimumművészet végéig, az üres papírig, mert némely papír teleírva is az üresség látszatát kelti manapság. Itt az ideje újra megtölteni ezt a papírt mély tartalommal, új színekkel és a hagyományok ritmusával, mert a nagy újítólázban, az egyediség felmutatási kényszerében elfelejtettük, hogy honnét indult a költészet. Ez olyan, mintha egy nemzet elfelejtené a múltját, megtagadná a történelmét, nem ápolná ősei, elődei hagyományát. A magyar nyelv többre hivatott a költészetben… Babits szerintem megadta az irányt az In Horatuimban, és én azóta sem találtam jobb útmutatást: „…a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra.” Kortárs irodalom: igen, újuljunk észszerű határok között, nézzünk előre, de emlékezzünk és lássunk a múltba! Ez kétségtelenül a nehezebb út, de mindenképp a szebb.

– Köszönöm a beszélgetést. További eredményes és sikeres munkát kívánok!

A beszélgetést lejegyezte: Lengyel János