Miként vált egy városállam Itália urává
Egy nagyhatalom megszületése
Amikor a hagyomány szerint Kr. e. 753-ban a Tiberis partján emelkedő hét dombon megalapították Rómát, senki sem gondolta volna, hogy a Kr. e. III. századra az egész Appennini-félsziget ura lesz, s megindul a nagyhatalommá válás útján.
A Kr. e. I. évezred Itáliáját megannyi nép és törzs lakta, s a latin csak egy volt a sok közül. Ők népesítették be az Appennini-félsziget középső részének a Tirrén-tenger partján 150 km-en át húzódó sávját, Latiumot (a latinok földjét), Róma pedig csupán egy kis latin városállam volt. Kezdetben királyok vezették, ám az első négy uralkodó esetében kibogozhatatlan a valóság és a mondák szövevénye, a történettudomány egyedül az utolsó három királyt tartja bizonyítottan létező személynek, akik amúgy etruszkok voltak, annak a népnek a fiai, mely az ősi Itália legfejlettebb civilizációját hozta létre, városállamaik uralták Rómától északra a félsziget nagy részét, sőt még Nápolytól délre is egy kis tengerparti sávot. De Itálián kívüli népek is megjelentek a félszigeten, illetve a közeli szigeteken. Szicíliában és Dél-Itáliában görög telepesek alapítottak poliszokat (városállamokat), Szardínia partvidékét és Szicília északnyugati csücskét pedig a karthágóiak birtokolták.
A királyok Rómájának idejéből kevés pontos adat áll a rendelkezésünkre. Az utolsó királyt, a zsarnoki módon uralkodó Tarquinius Superbust aztán az ellene fellázadt rómaiak Kr. e. 509-Kr. e. 508-ban elűzték, és kikiáltották a köztársaságot, melynek vezető szerve a szenátus, legfőbb vezetői pedig a consulok lettek. Ám még az utóbbiaktól sem tűrték el, hogy túlságosan sok hatalomra tegyenek szert, s ha fennállt ennek a veszélye, akár száműzhették is őket... A fiatal köztársaság eleinte csak védekezett, előbb az etruszkok, majd a sabinok, keletről pedig a samnisok és más hegyvidéki törzsek ellen, ám a rómaiak nemcsak vitézül harcoltak, megvédve városállamukat, hanem okosan politizáltak is, és addig-addig tárgyaltak a többi latin városállammal, míg el nem érték, hogy vezető szerepre tegyenek szert Latiumban. Ezt követően terjeszkedni kezdtek, s a legközelebb eső etruszk végvárak elfoglalása meg is nyitotta előttük az utat észak felé. Ám az Alpok felől nagy zsákmányszerző hadjáratra induló kelta gallok Kr. e. 397-ben vagy 387-ben végigsöpörtek az etruszk városállamokon, a római hadseregre is súlyos vereséget mértek, a szilárdan védett Capitolium domb kivételével egész Rómát elfoglalták, s csak hatalmas hadisarc árán hagyták el a várost, melynek évtizedekre volt szüksége ahhoz, hogy talpra álljon. A gallok újabb támadását azonban már a latin szövetség egyesített erejével verték vissza, s újból terjeszkedni kezdtek. Kapóra jött nekik, hogy a Latiumtól délre eső Campániát birtokló Capua segítséget kért tőlük a samnisok ellen. A segítséget meg is kapták, de nem úgy, ahogy várták: a római légiók bevonulása után egész Campániát a római közföldekhez csatolták. Még a szövetségesek is felhördültek, s csak úgy tudták lecsillapítani őket, hogy a vagyonszerzés kérdésében a rómaiakkal egyenlőknek ismerték el a többi latin város polgárait is. Majd folytatták hódításaikat, a Kr. e. IV. század végén elfoglalták Nápolyt, mely eredetileg görög polisz volt. Kr. e. 313-ban pedig háborúba keveredtek a samnisokkal, melyben az utóbbiak komoly vereségeket is mértek a rómaiakra, a legnagyobbat Kr. e. 321-ben, amikor tönkreverték a légiókat, ám 23 évnyi hadakozás után végül mégis a rómaiak győztek. Igaz, fájdalomdíjként a legyőzötteknek is fél polgárjogot adtak. A következő évtizedek hódításai nyomán aztán Közép-Itália legerősebb államává vált Róma, azonban a meghódolt népek fiait is részleges polgárjogban részesítették, ami elősegítette a pacifikálásukat. Ezt követően az etruszk városállamokat is elfoglalták. Az egyik legkomolyabb katonai konfliktus pedig Dél-Itáliában robbant ki.
Az egyik görög polisz segítséget kért a rómaiaktól a szintén görög, erős és gazdag, saját zsoldossereggel is rendelkező Tarentum ellen, amit meg is kapott. Tarentum viszont maga is erős szövetségest talált a nyugat-görögországi Épeirosz királyának, a hadvezérként is kitűnő Pürrhosz személyében, aki „importált” harci elefántokkal megerősített jelentős sereggel szállt partra Itáliában, s Kr. e. 280-ban kezdetüket vették a pürrhoszi háborúk. Eleinte a görögök álltak győzelemre, ám akkora veszteségek árán csikarták ki harctéri sikereiket, hogy Pürrhosz fájdalmasan felsóhajtott: „Még egy ilyen győzelem – és elvesztünk!” Végül aztán a rómaiaknak sikerült Pürrhosz és a tarentumiak fölé kerekedniük, s Kr. e. 272-re teljes diadalt arattak fölöttük. A következő hét év során aztán a légiók a még ellenálló városokat is meghódították, és Róma a maga uralma alatt egyesítette az Appennini-félszigetet. Az Itáliában élő népek, törzsek tarka egyvelege idővel nyelvileg, kulturálisan asszimilálódott, ellatinosodott, rómaivá vált, miközben Róma a félszigeten túl is folytatta hódításait, s Karthágó, illetve a Makedón Királyság legyőzésével megindult a nagyhatalommá válás útján.
Lajos Mihály
