Könyörgés a megtalált Istenhez

Turbók Attila költő, újságíró, szerkesztő a kortárs magyar irodalom egyik sokat tapasztalt „ősbölénye”. Többkötetes szerző. Újságíróként számos szerkesztőségben megfordult, több szépirodalmi folyóiratnál dolgozott. Korábban együtt voltunk elnökségi tagok a Magyar Újságírók Közössége elnevezésű szakmai szervezetnél. Jelenleg rovatvezető szerkesztőkként munkatársak vagyunk a Magyar Múzsa című kulturális folyóiratnál. Néhány éve kiderült, hogy családi szálak kötik Kárpátaljához.

– Rendhagyó módon az első kérdésem nem az irodalommal kapcsolatos, hanem a sporttal. Hogyan kerültél kapcsolatba az asztalitenisszel? Miért éppen a pingpong?

– Félárva gyerek voltam. Apám a II. világháború utáni első békeévben, 1946-ban meghalt. Budapest belső kerületeiben, az utcákon, az erzsébetvárosi játszótereken ekkoriban sok hasonló sorsú gyermek futkározott. Apjuk meghalt a Don-kanyarban vagy valamelyik hadifogolytáborban, elpusztult Auschwitz gázkamráiban, netán a Gulág poklában. Utcagyereksors, lézengés, kallódás várt ránk. Kilencéves koromban, iskolaváltás következtében olyan iskolába kerültem, ahol az egyik legjobb asztaliteniszklub, a BVSC elődje, akkori nevén a Vasútépítő Törekvés tartotta edzéseit. Mindjárt az év elején megrendezték az iskolai bajnokságot. Én, aki akkoriban még leginkább az Almássy tér aszfaltján fociztam átszellemülten (ne feledjük, Futbólia gyermekei, Puskás, Kocsis, Bozsik megszállott rajongói voltunk), nem ismertem a pingpongot. Ötödikes létemre egy alsó tagozatos fiú simán elvert. Annyira szégyelltem magam, és dühített az eset, hogy elhatároztam, jövőre ronggyá verem ezt a fiúcskát. Tanítás után máris rohantunk a tornaterembe, felállítottunk egy, esetleg két asztalt és játszottunk. Később jöttek a nagyok, a már válogatott Berczik Zoltán, a barátai, Bubonyi, Földy, az akkori idők nagyszerű játékosai. Újabb és újabb asztalokat állítottunk fel, késő este lett, mire hazakeveredtünk. Megszédített, elbűvölt a sportág. A kaucsuklabda varázsereje. Kiemelt abból a világból, az utcagyerekek közül, amely bizony, nem sok jót ígért. Nem lettem téri csibész, nem ragadott magával a bűnözés esélye. Helyette teljes odaadással gyakoroltam, ifjúsági versenyekre jártam, éreztem, szép jövő várhat rám. Az edzőm is biztatott. Ez így ment 1956 októberéig. Anyám ekkor fedte fel előttem apám tragikus történetét, a huszonhét éves korában meghalt fiatal költő sorsát. A forradalom heteiben szétszóródott a szakosztály. A legendás edző, Simon Béla elhagyta az országot, később a nagy japán sportszergyár, a Butterfly cég európai vezérképviselője lett.

– Az 1956-os események miatt véget ért a Rákosi-féle kemény diktatúra, ugyanakkor ez egy újabb hatalmas vérvesztesége volt az országnak, hiszen majd negyedmillió magyar ember hagyta el a szülőföldjét.

– Talajvesztettek, gazdátlanok lettünk. Magam is másik klubot választottam. Közben édesanyám – tudtom nélkül – intézte továbbtanulásomat. Anélkül, hogy megbeszélte volna velem, erős, vidéki, egyházi gimnáziumba irányított. Hiába mondták neki új klubom edzői, hogy tehetséges a gyerek, szép jövő előtt áll, ő hajthatatlan maradt. Ez nagy törést, lelki sérülést okozott. A gyermekkori álom beteljesületlen maradt. Életre szóló hiányként élt tovább. Utólag persze megértem édesanyámat – szigorú, apámhoz méltó jó nevelést szánt nekem. A seb azonban örökre megmaradt. Nem véletlen, hogy később kicsiny fiamnak minden lehetséges támogatást megadtam, hogy vele ez ne fordulhasson elő. Nem csalódtam benne. Többszörös magyar bajnok asztaliteniszező lett. Világbajnokverő is. Elemi élményem mind a mai napig, hogy e sportágban tehetek ezt-azt.

Hátrányos helyzetű gyerekeket tanítok pingpongozni. A gyermekkori áradó „szerelem” a sportág iránt ma is hevít. Végül is a hiány szülte szenvedély tette teljessé az életemet.

– Mondhatjuk, hogy édesapád által, az ő példáját követve kerültél kapcsolatba az irodalommal?

–  Természetesen, mondhatjuk így. Pedig tizennégy éves koromig teljes odaadással sportolónak, a látott minták és sportszeretetem okán asztaliteniszezőnek készültem. Mindössze egyetlen körülmény irányított valamelyest a költészet felé. Tízéves koromig iszonyatosan hadartam. Sokszor visszakérdezték, mit is akarok valójában mondani, nehezen értették pergő, tagolatlan beszédemet. Gyors észjárású, szertelen, kapkodó fiú voltam, a gondolataimat alig győztem szavakkal követni. Valószínűleg ezért volt ez a nagy hadarás. Valaki, talán tanító vagy irodalomszerető felnőtt azt javasolta, olvasgassak hangosan verseket és próbáljak szünetet tartani ott, ahol úgy érzem, hogy a gondolat vagy a vers ritmusa ezt megköveteli. Megfogadtam a tanácsát. Könnyen érthető, egyszerűbb Petőfi-verseket olvasgattam, és próbáltam „recitálni”, szavalni, nagy szünetekkel, hogy azt mások is megértsék. Akkoriban ugyan ki hallott logopédiáról – de ez az egyszerű és praktikus tanács hasznomra vált. Megtanultam tagoltan, érthetően beszélni, és óhatatlanul megszerettem a verseket is. Mondhatom tehát, hogy legelőször a költészet, a hangosan mondott vers közelített magához a költészethez. Azt, hogy a verset nemcsak mondani lehet, hanem írni is, azt valójában csak később, középiskolás koromban ismertem fel.

– Volt szerencsém több irodalmi rendezvényen fellépni veled, és tanúsíthatom, hogy tagoltan, érthetően beszélsz és adod elő a verseidet. Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról…

– Anyámtól nemcsak nyers elparancsolást kaptam a sporttól, hanem szemnyitó mesét is apámról. Elmondta róla, hogy már az érettségi előtt küldött verseket a Tormay Cecile alapította Napkelethez, a Nyugattal versengő irodalmi folyóirathoz, és azok meg is jelentek ott. A kicsiny bőrtáskában, pincében rejtegetett verseket anyám ugyan nem mutatta meg, erre csak később került sor, amikor már eléggé érettnek tartott hozzá, de elmesélte, hogy az 1945-ben és ’46-ban írott verseket a Gyűjtőfogházból, ahol apámat egy évig vizsgálati fogságban tartották, hogyan csempészte ki. Apám ceruzacsonkkal WC-papírra írta e verseket, és a látogatáskor bevitt elemózsiás kosárka névtáblája mögé rejtette el, anyám pedig a látogatás végén szépen elsétált vele. Még szerencse, hogy legépelte azokat, mert így megmaradtak, az írás ugyanis úgy elmosódott az idők során, hogy később már olvashatatlanná vált.

Amikor a forradalom után a szigorú, vidéki piarista gimnáziumba kerültem, Kecskeméten próbálkoztam első zsengéim megírásával, Isten helyett alig ismert apámat szólítva meg. E kezdetleges versek egy sértett, megbántott, sporttól eltávolított fiú kesergései voltak, bármiféle poétikai ismeretek nélküli sérelemhalmazok. Apám költői hatása csak később ért el, amikor anyám tizenhét éves koromban átadta azt a bizonyos kicsinyke bőrtáskát apám megmentett verseivel. Kérte, őrizzem meg, vigyázzak rá és tanuljak belőle.

–  Az életpályád rá a legjobb bizonyíték, hogy mennyit tanultál. Számos versesköteted jelent már meg, de egyszer azt mondtad nekem, hogy a legkedvesebb az édesapáddal közös könyv. Mi ennek a története?

– A rendszerváltozást követő években új napilapok indultak. Ezek egyike volt az Új Magyarország. A lap szerkesztője, Apáti Miklós arra kért, írjak a lapba. Éppen március volt, így hát rövid bevezetővel átadtam neki apám 1944. március 19-ére írott hosszú versét, amely a német megszállás hazánkat megalázó napjáról szólt. Ilyen sorok olvashatók benne: „Csak magyar légy, nem több, de kevesebb se, / ha több vagy, talán árulóvá züllesz, / ha kevesebb, elhullasz térdre esve / és új bitangság lesz, ami körülvesz…” Mellbevágó sorok. Ráadásul ma is aktuálisak. A lap végül a március 19-i számában egész oldalas írásként közölte, én pedig az akkoriban megjelent semmisségi törvény ismeretében utánajártam, hogy megsemmisítsék azt az ítéletet, amelynek hatására akkor már halott apámat (jogi abszurdumként) három évre eltiltották a közügyek gyakorlásától. Ez a törvény egyfajta erkölcsi elégtételt szolgáltatott a politikai okból jogtalanul elítélteknek. Időközben összegyűlt tíz-tizenkét apámhoz írott versem, hiszen kamaszkorom nagy lelki-erkölcsi kérdése volt tisztázni apám hiányának mibenlétét, továbbá azt a viszonyt, amely az egymást követő nemzedékeket összeköti, illetve tapasztalataik egymásra épülését erősíti vagy gátolja. Volt egy nagyon fontos érzelmi szempontom is. Apám hároméves koromban azon a napon halt meg, amely egyben az én születésem napja is. E napra jelképesen a stafétabot átadásának idejeként tekintettem. Úgy éreztem, nekem kell elmondanom és folytatnom mindazt, amire apámnak a költészetben (és az életben) korai halála miatt már nem maradt ideje.

Pomogáts Béla értő és korértelmező utószót írt apám verseihez, Benke László pedig, a Hét Krajcár Kiadó vezetője örömmel vállalta a versek kiadását, sőt címadó javaslattal is élt. Így jelent meg hatvanegy év után 2017-ben közös könyvünk, apám addig kiadatlan verseivel Könyörgés a megtalált Istenhez címmel. E címadó vers a második világháború iszonyata közepette született. Mintha csak ma írta volna…

– Sajnos valóban van aktualitása a versnek, hiszen a harmadik világháború egyik véres színtere éppen a szomszédos Ukrajna. Ha már itt tartunk, téged családi kapcsolat fűz Kárpátaljához. Hogy is van ez? Egyébként jártál már a szűkebb hazámban?

– Átutazóban jártam, de hosszabb időt nem töltöttem ott. Képzeletben persze sokszor megfordultam Huszton, hiszen édesanyám ott született, de ez akkor történt, amikor még teljes volt az ország. A nagyszüleim ugyanis Máramarosszigeten éltek, onnan kerülhetett nagyanyám a közeli huszti kórházba. Különös módon soha nem került szóba előttem gyerekként az a korszak, mert néhány évvel anyám születése után, a trianoni döntés és az impériumváltás következtében nagyszüleim a megmaradt ország belsejébe költöztek. Nagyapám finánc volt a határvidéken, a házra, ahol éltek, finoman szólva, más tartott igényt. Sok-sok megpróbáltatás után végül Rákoshegyen leltek otthonra. Annyit azért gyermekkoromban még elcsíptem nagyszüleim beszélgetéséből, hogy nagypapa egy ideig az egykori Ferenc József híd (a mai Szabadság híd) hídpénzszedője volt Budapestre kerülésük után, és a pesti hídfőhöz tartozó két hídház egyikében laktak. Hogy melyikben, azt nem tudom, de valahányszor, amikor átmegyek a 49-es villamossal a hídon, óhatatlanul eszembe jut az ő életük. Nagy mulasztásom, hogy gyermekként nem faggattam ki nagyapámat azokról az időkről, amikor még a „máramarosi bércek” közelében éltek. A sors különös fintora, hogy a trianoni döntés után apám családja szintén menekülni kényszerült, Pozsonyból kerültek Rákoshegyre, később a szüleim ott találtak egymásra. „Anyám-apám két menekvő, összehajló családvessző” – írtam hiányzó családfámról versben.

Egykori barátommal, az ungvári születésű, de Beregszászban eszmélkedő Szepesi Attilával időnként beszéltünk a szovjet idők kárpátaljai életérzéséről, amit aztán barbár szonettjeiben alaposan „körül is járt”. Én még nem mondtam le arról, hogy egyszer eljussak Husztra. Talán majd a háború után.

– Te ma is aktív vagy, alkotsz, több lapban publikálsz, tehát belülről látod a dolgokat. Mi a véleményed a kortárs magyar irodalomról, az irodalommal kapcsolatos történésekről?

– Ha másik interjút készítenél velem, ez az egyetlen kérdés elég lenne egy hosszú beszélgetéshez. Én úgy látom, olyan az irodalom, az irodalmi élet, mint maga az adott történelmi korszak. Persze a lázadásokkal és belesimulásokkal együtt. Gondold el, valaha ádáz nyelvújítási harcot vívtak az írók, hiszen ébredezett a nemzeti öntudat, új nyelvre volt szükség, majd szekértáborokat alkottak, mert feloldhatatlannak tűnt a különbség urbánus és népies szemlélet és életérzés között, elég a Nyugat, a Napkelet vagy a Válasz, a Viharsarok különbözőségére utalnom. Az ötvenes években megjelent a költészeti sematizmus, az irodalom másolta, a kor elvárta, őszinte szembenézés nélküli „egyen-egyszínűséget”, amit természetesen a költői lázadás hevülete és stílusváltozása követett, elsősorban Nagy László, Juhász Ferenc poétikai forradalma és szemléletváltozása révén. Később, a Kádár-kor nemzetellenes felfogása miatt a magyar irodalom a csonka ország irodalmára korlátozódott, a határon túlra rekedtekről évtizedekig szinte alig hallhattunk. Majd megszületett az egyetemes magyar irodalom igénye, színpadra kerülhettek Sütő András színművei, megismerhettük Kányádi Sándor, Páskándi Géza munkásságát, s a rendszerváltozást követően hallhattunk addig kitagadott, elhallgatott írókról, Márai Sándorról, Wass Albertről, Nyírő Józsefről, tehát úgy tűnt, helyreállt a világ rendje.

– A csalóka látszat mögött hatalmas volt a feszültség.

– Igen. Hamarosan repedezett az áhított egység. A politika, mint mindig, bekúszott az irodalomba, a Magyar Írószövetség – mint az egykori harcos egység jelképe – töredezni kezdett, írók akartak kizárni írókat az irodalomból, és így tovább. Új írószervezetek alakultak, létrejött a Szépírók Társasága, az Írók Egyesülete, sőt (láss csodát!), a Magyar Nemzeti Írószövetség, mintha az írótársadalom egyébként nem lenne hozzávetőleg és eredendően nemzeti érzelmű és gondolkodású. A szakadozó magyar irodalom megkezdte elkülönült életét, mint akik immáron nem kíváncsiak egymásra, egymás műveire. Így élünk mostanában széttagoltan, külön-külön, alig figyelve egymásra. Ha könyvtárakban rendezett író-olvasó találkozókon megkérdezzük a jelenlévőktől, hogy kit ismernek a kortárs magyar irodalomból, legtöbbször mély hallgatás a válasz. Esetleg a tömegkommunikációból (tévéből, rádióból) ismert szerzők egyikét-másikát említik, könyvélményről alig-alig hallunk. Természetesen hozzájárult ehhez az internet megjelenése, az olvasás iránti igény csökkenése, megjelentek az online irodalmi fórumok. A színvonal felhígult, a kontroll (önkontroll) kívánalma csökkent, főleg a facebookos felület mindennapossá válásával. Miközben a Nobel-díj bizottság magyar írót tüntet ki Nobel-díjjal. A határon túli irodalom (az ötágú síp) a magyar irodalom szerves része lett, mondják is néha hazai íróink, némi iróniával: mintha az erdélyi írók elfoglalták volna Magyarországot. Persze, náluk is megindult egyfajta polarizálódás, új viszonylatok és idomulások jöttek létre a kapcsolatrendszereknek megfelelően. A publikációs fórumok pénzfüggővé váltak, de a szerzőknek sok esetben alig vagy egyáltalán nem jut honorárium. A folyóiratok zömében az állami pénzcsapok csecsén csüngenek. Ami persze egyáltalán nem jó, de hát ez van. Kevés az olyan eset, amikor a folyóirat gazdája nagypénzű mecénás, bár erre is akad példa. Olyannyira, hogy a lap két országban is fenntart szerkesztőséget, és a megjelenő írások az egész világon olvashatók, hiszen a nyomtatott változat mellett még online formátumra is van lehetősége.

Ha egy folyóirat nem kap pénzt, egy ideig próbálkozik, online megjelenésre tér át, majd elsorvad, megszűnik. Elég, ha csak egyetlen példát említek. Illyés Gyula és Csoóri Sándor évtizedes álma volt, hogy a nyolcvanas években pártirányítástól és -engedélytől független irodalmi folyóiratot hozzanak létre. Ez végül a rendszerváltozás előtt, hosszú és fájdalmas küzdelmek árán megvalósult. Megszületett a Hitel, a később Magyar Örökség díjassá erősödött folyóirat. Széchenyi üzenetét hirdette: a polgárosuló Magyarországon nélkülözhetetlen a kiművelt emberfők sokasága. Most, a kormányváltás után robbant a hír, hogy anyagi támogatás híján megszűnik a Hitel. Próbálják megmenteni, magánerőből újraindítani – kérdés, a nemzeti vagyonos rétegben él-e még igény a nemzeti kultúra támogatására. Én 1992 óta sorolhattam magam a folyóiratban rendszeresen megjelenő szerzők közé, nagyon hiányzik e folyóirat az irodalmi palettáról, hiszen igényesen és konzekvensen képviselt egyfajta nemzeti és polgári szemléletet. Nem ez az egyetlen példa, szűnt meg liberális irodalmi folyóirat is az utóbbi évtizedekben.

Új kor elé nézünk, letartóztatják, vezetőláncon kísérik a Nemzeti Kulturális Alap hivatalnokait, egykori vezetőit, számtalan kérdőjel meredezik előttünk – nem tudhatom, a magyar irodalom eme új korszaknak nyertese vagy sanyarú elszenvedője lesz-e.

– A remény hal meg utoljára. Én abban bízom, hogy a magyar irodalom minden hiányossága ellenére erős és túlél minden nehézséget. Köszönöm szépen a beszélgetést, további sikereket és ehhez jó egészséget kívánok!

A beszélgetést lejegyezte:
Lengyel János