Konyári Mónika: Ez nem az a hely

Itt nem repülnek felhők fölé örök-ódák.

A Parnasszus: üveghegy egy mesében.

Csak a szabálytalan strófák döccennek néha,

egy-egy lejegyzett gondolat-töredéken.

Nincs négyes-hatos.

Itt a villamos is körbe jár.

Nyakláncán gyöngy az érkezés,

és könny-kristály az indulás.

Vonatfüttyöt gyömöszöl magába,

hogy majd az erdő zöld csöndjébe hányja.

Sínpárja szabálytalan,

önmagát végtelenben sem metsző párhuzamos.

Így igazolódik a tézis:

Mégis! A föld itt lapos!

És csonka a torony,

s csak monopol helyzet a nagyság:

az erdő, a templom, az állomás.

Minden viszonylagos.

Ez az egyetlen örök igazság.

Nincs balatoni hullám,

s bíbor alkony mögötte.

Nincsenek dagadt vitorlák.

Itt a gödörbe’ csak néhány röpke

panasz-levelet kavar, hajít,

zavar a szél.

Nem csábít, libben a Tisza szőkesége,

s méznedűt nem ont

a tőke éke,

nincs hegy, se domb,

se bölcsen ballagó Duna,

hogy habján, mint kibelezett paradigmát,

egy dinnyehéjat úsztasson tova.

Nincs a hajnalnak körút,

nincs, ki játszótársad lenne,

mert idegen a legtöbb ismerős,

s megunt gyönyör a héják avar-szerelme.

Nincs háborgó tenger

és megalkuvót perzselő zsarát.

Ha arany is a szellem,

értéke csekély:

legföljebb nyolc karát.

Urbánus lelkek,

gyökeret eresztett, cívis-öntudat.

Harc-nélküli-modor.

Nincs szabadság:

se híd, se út, se szobor.

Az összekacsintások csak tévutak.

Élettelen város, magányos.

Itt kék-sárgán lüktet a vér,

s csak néhány sport-szív piros-fehér.

Kelet.

Lassan éledő főnixmadár.

Baltikumnak nyugat,

nyugatnak „majdnemromán”.

Itt kenyérért „bótba” járnak,

ha vendégül várnak,

úgy kérdik: „jössztök-e”?

Fekete fátylat az „iccaka” terít a mára,

s szíverősítőnek „pájinkát tőtenek”.

Mégis, őrzöm ezt a várost.

Múlt-kavicsait magam előtt rugdosom.

Könnyű gyermekkor emléke lebeg,

mint tó vizén a préselt virágszirom.

Mert itthonom a csók, a nyár, a könny,

a temetőnyi bánat.

Megtart, ölel megfáradt, vén apám,

velem az öröm, az alázat,

hogy sokszor égig érek itt,

bár néha kudarcból ácsolt a háztető.

S örök-óda valóban ritkán születik...

csak néhány debreceni-dal; szabálytalan, igaz, billegő.

Debrecenbe kéne menni, jó verseket kéne írni! Írni és inni, mert milyen jól jön, ha jó emberek „szíverősítőnek »pájinkát tőtenek«”. Ha nincs is híd, út, szobor, volt idő, amikor e város nekem a szabadság volt maga. Mikor a gyúnyhatárt gúzsba kötő szögesdróton túlról, Beregszászból indulva, megérkeztünk „magyarba”. A Bocskai-kertben laktak a rokonok, jó Miklós bátyám, atyai nagyapám testvére. Debrecen, a nagyváros, egy beregszászi gyerek számára egyenesen metropolisz. A Nagytemplommal, az Aranybikával, a főtér nyüzsgő forgatagával. Akkor még, vagy ha úgy tetszik, már nem járta utcáit a villamos, sem 4-es, sem 6-os. A város, mely „nyugatnak »majdnemromán«”. Korábban sokszor megfordultak itt a magyarul beszélő szovjetek, no meg az ukránnak becézett Lengyelek.

Konyári Mónika író, költő, az Art'húr Irodalmi Kávéházban szerkesztőtárs, Debrecenben született. A közösségi oldalán találtam rá a versre, amelyet a szülővárosáról írt.

Így vall önmagáról: „A Hajdúság fővárosában, ahol mai napig élek, semmivel nem fényesebbek és nem kopottabbak a napok, mint bárhol a világon. Csodák és háborúk, emelkedők és lejtők, teljes pillanatok és befejezetlen gondolatok... mind-mind összegyűltek bennem. Negyvenes éveim derekán éreztem először egyfajta késztetést, hogy gondolataimat versben vagy prózában közöljem. Nagyszerű mentorokat kaptam útitársul, akiktől máig sokat tanulok. Már csak hab a tortán, ha másnak is tetszik, amit alkotok.”

Lengyel János