Szviridenko lemondásának fő tanulsága

Julija Szviridenko miniszterelnök lemondásának híre volt az elmúlt napok legnagyobb belpolitikai meglepetése. Az elnök július 12-én jelentette be a lépést, vagyis még mielőtt a kormányfő megírta volna a lemondását. Ezután formálisan minden az Alkotmánynak megfelelően történt: a miniszterelnök benyújtott a lemondását a Legfelső Tanácsnak, a parlament pedig megvizsgálta azt. Az események tényleges sorrendje azonban fel lett forgatva, ami aggasztó – mutat rá a CSESZNO weboldalán megjelent jegyzetében Irina Korzsenkova, a civil szervezet elemzője.

A szerző emlékeztet, az Alkotmány 115. cikkelye szerint két módja van a miniszterelnök idő előtti távozásának: benyújtja lemondását a Legfelső Tanácsnak, vagy a parlament megszavazza a kormánnyal szemben beterjesztett bizalmatlansági indítványt. Ezzel szemben Szviridenko esetében a sorrend demonstratívan más volt: előbb következett Volodimir Zelenszkij nyilvános kijelentése, miszerint „a változások megújulást igényelnek”. Ugyanakkor a kormány egyetlen konkrét irányítási kudarcát sem nevezték meg. A kontextusból nyilvánvaló, hogy a döntést egyáltalán nem a miniszteri kabinet hatékonyságának értékelése diktálta – mutat rá Korzsenkova.

Másnap a Legfelső Tanács megkapta Julija Szviridenko lemondását. Bár „saját elhatározásából” mondott le, valójában csak formálisan hivatalossá tette a Bankova utcában (az Elnöki Hivatalban – a szerk.) már jóváhagyott és nyilvánosan kihirdetett személyügyi döntést – állítja az elemző.

„Ez nem protokolláris apróság. Amikor az elnök a lemondás tényleges kezdeményezője, és az Alkotmány által meghatározott alany (a miniszterelnök vagy a parlament) csak formálisan végrehajtja ezt a döntést, akkor eltűnik a hatalmi ágak szétválasztása, amelyen a parlamenti-elnöki kormányzati modell alapul. A miniszteri kabinet többé nem tartozik elszámolással a Legfelső Tanácsnak, és nem függ a parlamenti többség bizalmától. Ehelyett egy olyan struktúrává alakul, amely az elnök önkéntes lemondásnak álcázott döntése szerint változik” – mutat rá a szerző.

Szerinte a precedens, hogy mindez a kormányfő vagy a „monotöbbség” (a parlamenti egypárti többség – a szerk.) nyilvános ellenállása nélkül történt, rögzíti azt a modellt, amelyben a kormány nem a parlamenti többség, hanem az elnöki hivatalbeli befolyás konfigurációjának az eredője.

Az írás kitér egyebek mellett arra is, hogy a hadiállapot idején nem tartanak választásokat, miáltal a társadalom meg van fosztva az egyetlen legitim eszköztől, amellyel politikailag értékelhetné a hatalmi döntéseket.

Ebben a vákuumban a „káderrotáció” a miniszteri kabinetben kezd nem irányítási, hanem imitációs funkciót betölteni, lényegében helyettesíti a hiányzó választásokat. A tényleges hatalomváltás helyett a társadalom a kormány összetételének megújítását láthatja.

Ez lehetővé teszi a hatalom számára, hogy időről időre azt a látszatot keltse, mintha reagálna a változások iránti társadalmi igényre – anélkül, hogy ténylegesen elveszítené az irányítást. „Hiszen az új miniszterelnököt ugyanaz az elnöki csapat hagyja jóvá, a parlamenti többség formálisan változatlan marad, és a döntést arról, hogy ki vezeti a kormányt, továbbra sem a választók, sőt, nem is teljes mértékben a parlament, hanem a Bankova hozza meg. Talán ez a helyzet legveszélyesebb következménye” – mutat rá Korzsenkova.

Egy olyan demokráciában, amelyet háború idején megfosztanak a választások jelentette biztosítéktól, minden ilyen átlátható, publikus alap és valódi parlamenti kezdeményezés nélküli személycsere újabb lépést jelent annak a gyakorlatnak a normalizálása felé, amelyben a hatalomváltás nem alkotmányos eljárás, hanem politikai kinevezés útján történik – teszi hozzá a szerző.

(hk/chesno.org)