Radnóti Miklós: AZ ÁHITAT ZSOLTÁRAI

1

Szakadt, dúlt ajkunk között forgó

feszülő szavaink is csókká

gömbölyödve bujdosnak itt a

díszes pillák között egymásba-

akadt csodáló szemünkben és

elhalnak hang nélkül; amire

születnek az cifra ajándék,

zsoltáros látás és tudós csók

terebélyén sárga rigóknak

szárnyas, csattogó ölelése.

2

Régen lehozott fénylő

csillagok akarnak szökni

az ujjaim közül

mert nagyon szeretlek

        látod

őszi bokrok duzzadó

bogyófürtjein feszül

életem kedve, érett

kalászoknak terheit

érzem és éjjelenként

csókos nyelvem alkonyi

pirossát rácsókolom

némán a tenyeredre.

3

Hűs néha forró kezednek

csúcsos ujjai zenés tornyai

karcsú életemnek, – mely oly

gazdag párás szinekben mint

dús csókjaink a csendben –

ha csipkésen kiséri sóhajos

lihegésed és nedves nagy

fogaim szerelmes vacogása.

4

Karcsú ujjaid között aranyló

narancs az életünk régi kedve,

mert valamikor mi együtt csodáltuk

csurranó, csodás ligetek alján

forró, szines madarak

daloló fészekrakását.

Tenyered gödrén forró ligetek

mesélnek elhagyott egekről

ahonnan együtt zuhantunk

két fehér ártatlan szűzek,

bimbóban elnyílott pompás virágok:

mert ölelés nélkül fogamzott

csodásszép égi gyermekünk,

hullató, lombos erdők ölébe.

5

Mint új istenben kék egekből most

széphangú orgonák zúgnak bennem,

álomhegyeim sorra beszakadnak, –

most eljöttél hozzám hullottan mint

a csillagok ősszel, mert úgy szeretlek

szememben hordva fehérszakállú

istenek végtelen életét és

úgy tanulom meg a csókjaidat

hivőn!

mint vénasszonyok a kártyavetést.

6

Csak körmeink sápadt félholdja ragyog

és szemünk sulyos függönyét leeresztve

vak kezeinkkel játszunk szerelmet, mert

lila madarak ülnek a ködben

a lámpák alatt és ha felnyitjuk

ködfalak nyilnak néma szemünkben és

már csak körmeink félholdja ragyog.

7

Néha harapunk. Fényes fogaink

vértjén csattogva törik a csók

és apró vércseppek koszorúja

lebben a homlokunk felé.

Csak kúszik, kúszik egy csillag

az égen és szerelmünk alatt

bókolva hajlik a fű, tapadnak

tapadnak a bokrok a szélben,

mint néha szelid szeretők nyelve

tapad, ha csókban összeér.

8

Földszagú rét vagy, a lihegésed egyszerű

mint a szeretkező béresparaszté és a

földanya átkos erejét hordozza tested.

Néha csak vágyad harangja kongat

és misére hív a lélekző csöndben

ziháló sötétnek tornya alatt.

Szerelmed rámhúll kerengve, mint hulló

nagy vadgesztenyelevél. Most is.

A búnak áttetsző tiszta hajnalán

te vagy a föld, a test, a vér

és terajtad kívül minden csak játék.

Egy 16 éves vézna srác lépkedett a lipótvárosi Kádár utcában. Hazafelé tartott, megszaporázta lépteit. Hatalmas öröm költözött a lelkébe, amit szeretett volna minél hamarabb megosztani a nevelőanyjával, Molnár Ilonával. Évek óta írta a verseit, rengeteget olvasott, képezte magát. Most beérett a sok munka, megjelent egy műve az Új Századok című diáklapban. 1925. szeptember 15-e volt, a prózai mű címe: Mi szeretnék lenni?

Költő – adta meg a választ a harmincas fiatalember, aki a téli hideg miatt szorosabbra húzta testén a kabátját. A Nagykörút felől sietett haza, ahol várta már a kedves. 1940 tele volt, komor idők jártak akkor, nem csak Magyarországon, Európára a barna métely tette rá véres kezét. Kabátja alatt, a melléhez szorítva papirosköteget rejtegetett. Szertelenül ugráló betűk rajzolták ki a jobb sorsra érdemes fiatalember élettörténetét. „Iker gyerek vagyok, öcsém és édesanyám meghaltak születésemkor. Anyámat az ikerszülés ölte meg, nem bírta a szíve, öcsém gyönge volt, elszívtam tán tőle az életerőt. Tizenkét éves voltam, meghalt apám is. Az anyámat nem ismertem, az apámra valójában alig emlékszem, néhány éles, de összefüggéstelen képet, emléket becézek róla magamban…”

1944 novemberének eleje volt, marcona fegyveres őrök emberi roncsokat tereltek Abda község határában. A lesoványodott, beesett arcú szerencsétlenek alig vonszolták magukat. Az egyik árny, ki még a negyvenet sem töltötte be, megállt, hogy erőt gyűjtsön. Lövés dörrent. Az árny eldőlt.

1945 februárjában Fanni, a költő felesége és egyben múzsája, telefonon felhívta Erdei Ferenc belügyminisztert a névváltoztatása ügyében, kérvényezte, hogy férje hazatérve már a Radnóti nevet használhassa. Még nem tudta, hogy sosem tér haza…                         

Lengyel János