Interjú Benke Lászlóval

Kihalt a játszótér

Benke László író, költő, újságíró, könyvkiadó 1943-ban született Újvárfalván. Számos könyvet írt, az első – egy verseskötet – 1974-ben jelent meg Piros barackfa címmel. Tagja a Magyar Írószövetségnek. A Hét Krajcár Kiadó alapító tulajdonosa (az alapító eredetileg a Magyar Írószövetség Móricz Zsigmond Körének több mint 50 írója). 2013-ban megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Vele beszélgettem életéről, pályájáról.

– Kezdjük egy aktualitással. Az Ünnepi Könyvheteket úgy kezdem, hogy végigjárom a pavilonokat és az ismerős kiadókat keresem. Idén nem láttam a Hét Krajcár feliratot, pedig te hosszú évekig minden könyvhéten kint voltál. Mi ennek az oka?

– A pénztelenség. Sajnos már 2025-ben sem láthattál minket az Ünnepi Könyvhéten. Pedig 1993-tól több mint három évtizeden át valóban minden évben mi is örömmel és komoly várakozással vettünk részt a könyvhéten. Életemben óriási fordulatot jelentett, hogy könyves emberré lehettem; legalábbis addig, amíg meg nem tapasztaltam e pálya különleges nehézségeit, a bürokráciától a társadalom elkedvetlenedéséig, az olvasók számának csökkenésétől az írófélék könnyű elszaporodásáig, a társadalmakon elhatalmasodó politikai szokások pusztító hatásától, az emberi értékek devalválódásától a szépirodalmi művek nem olvasásáig. Nem tudtam kifizetni két féléves tagdíjat a MKKE-nek (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése – a szerk.), nem telt méregdrága könyvhétre, pavilonra, hirdetésre. Idén már harmadik éve nincs ott a Hét Krajcár Kiadó. És tombol tovább az üzlet! Boldog a tömeg, de nagyon ám! Csak úgy hömpölyög a sátrak között!

– Idén is sokan voltak kint, a baj, hogy kevesebbet vásárolnak.

– Hosszú idő után most látom, milyen érdektelen az, ami nekem és a családomnak, fiaimnak, unokáimnak dráma. Vagy már mindez csupán silány komédia? Éppen most telefonáltak valahonnan az EU-ból, talán Bukarestből vagy Temesvárról, hogy a Móricz Zsigmond Alapítvány Hét Krajcár Kiadója – idézem: „A kifogástalan hírnévért…” – megkapta a Tisztességes Vállalkozás Tanúsítványt 2026-ban. Eddig is tudtuk, mi a tisztesség. Most ötvenezer forintot kért az adományozó a dokumentációért. Kiakaszthatom a szobám falára! Ennyiért én is küldhetek elismerő, de semmit sem érő igazolást az adományozónak.

– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nekem is komoly kritikáim vannak az MKKE vezetőségével szemben. Íróként azzal is tisztában vagyok, hogy Magyarországon már jó ideje komoly gondok vannak a könyvkiadással. Harminchárom éve működik a kiadótok – hány könyvet és egyéb kiadványt jelentettetek meg? Említenél néhány szerzőt?

 – 1993 januárjában indult útjára a Hét Krajcár Kiadó. Még megvagyunk, egy kicsit még leszünk is. Már 33. éve létezünk. Most jelent meg a Vérrel virágzó 1956. Hetven év – hetven vers című kötet a forradalom évfordulójára, talán túl korán. Több magyar költő őrzi nemzetünk nagyságát emlékezetében: Illyés Gyulától Nagy Lászlóig, Márai Sándortól Tamási Lajosig, Vas Istvántól Csanádi Imréig, Csoóri Sándortól, Ágh Istvántól Turbók Attiláig és tovább. Vannak a kötetben emlékezetes új és újabb versek is. E folyamat itt, Közép-Európában tulajdonképpen végtelen, ahogy Balázs F. Attila verséből is kitűnik. Néhányan nemzedékünk költői közül is megszólalunk benne, kik még l956-ban tízegynéhány évesek voltunk. Emlékezünk és emlékeztetünk a magyar nép hősiességére: „El ne felejtse, aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér.” A vers utolsó két sorát még megírása napján, 1956. október 27-én így pontosította a költő: „…úgy született a szabadság, // hogy hullt a könny és hullt a vér.” (Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán). E gyorsan született költemény kevésbé tökéletes változata röpcédulán is terjedt a forradalom napjaiban. A javított változatot a költő röviddel a halála előtt adta át nekem. Így került a javított vers eredeti kéziratának másolata 2016-ban az El ne felejtse, aki él – Tamási Lajos legszebb versei  – ’56 szellemiségének hiteles őrzői alcímmel a Hét Krajcár Kiadó könyvének címlapjára.

Ma nem a minőségi irodalmáért, nem az irodalom minőségéért fújdogál – gyakran viharosan – az üzlet szele az MKKE felől sem, ugye látjátok feleim?! Akinek pénze van, annak könyve van a mai Magyarországon, akármilyen silány, akármilyen kötésben. A merkantilizmus világában komoly súlyt képviselnek az írásra buzdító hirdetések – ezek is árulkodó jelek –, a dilettánsok előtt is szabad az út, csak hozza a pénzt! Bárki megveheti a nyomdát, kinyomtathatja írásait, megveheti a könyvkereskedőt, az MKKE irgalmatlan drága pavilonját, mostanában pártpolitikusokat adnak és vesznek, akár ünnepi könyvhétre! Ennyire talán még sohasem éltek „magyarban” a Rokonok (Móricz Zsigmond)! Egy „szent” cél csábít a jogállam piacán, az áru és a pénz. Híznak a bankok, robbannak a fegyverek, maholnap az egész világon, pedig mindenki békét akar! És mindenki élni akar. Különösen a szép nagy tömegek pénze nagy érték a piacon. Ezért tolonganak sosem látott méretekben, állnak türelmesen hosszú sorokban könyvhéten ifjak és vének. De milyen bájosak, olvasásra szomjas lelkűek! Bájosak az ifjak is, bájosak az öregasszonyok is, az elsőkönyvesek különösen szomjazzák szeretetünket. S milyen üresek a könyvesboltok! Köznapokon kiéheztetve konganak, szegények. A mekeke kecskéje is szebben mekeg könyvünnepeken. Akinek pénze van, annak mindene van.

– A kapitalista szemlélet miatt sajnos 2019 óta a kárpátaljai magyar könyvkiadóknak nincs pavilonjuk a könyvhéten. Egyszerűen nem tudják megfizetni.

– Elég baj ez is! Kívül-belül összedőlt, összedöntötték az álmodott egyenlőség szép épületét. Nemzeti és nemzetközi méretekben egyaránt. Sem a költők, sem a nép, sem a magyar szabadságharcosok nem a kapitalisták szabadságáért küzdöttek és haltak meg a pesti utcákon. Ilyen szempontból is ajánlom az olvasók figyelmébe ’56 költőit, a Vérrel virágzó c. kötet verseit. Tamási Lajos válogatott verseinek kötetével, a Hazatéréssel indítottuk útjára a nonprofit Hét Krajcár Kiadót 1993 januárjában, s három évtized alatt kb. 250–300 könyvet adtunk ki. Fiam, Benke Attila volt mindmáig a tördelőnk. Könyveinkből a nagy terjesztők viszonylag keveset adtak el, lassan fogyogattak, és gyorsan küldték vissza köteteinket a kereskedők. Akkor jó, hallom Kuczka Péter gúnyos magasságba emelt hangját, ha nullák vagyunk! Ez a „jó” mára tökéletes! Magyarországon tiszteletdíjat lapok és kiadók elvétve fizetnek, vagy itt-ott csak annyit, amennyit a jogállam és a törvény lehetővé tesz. De nem ám mindenkinek! Tudjuk, vannak legegyenlőbbek is, akiknek milliók jutnak! Azt is mondja minden bankár, tolvaj és lókupec: nincs pénzük, nincs pénzünk. Attól pedig minden írónak és költőnek fölkopik az álla. Így sikerül nekünk, sokunknak szegénynek maradni!

– Ez engem is érint, én is megtapasztaltam a kortárs magyar irodalmi élet árnyoldalát. De beszéljünk még egy kicsit Tamási Lajosról, hiszen ő volt a legfontosabb mestered és támogatód.

– Varga Domokossal együtt. Tamási Lajos 1992. november 26-án meghalt. Ez a tény indította útjára kis kiadónkat, meg a barátság, a tisztelet és a szeretet. Azok megrendítő napok voltak. Minden jót tőlük kaptam, szellemi apáimtól, barátaimtól. Varga Domokossal ők pótolhatatlan emberi és erkölcsi példaadóim. A Móricz Kör írói halálukig összefogtak. Akkoriban még működött az Írószövetség! Amióta kitört a „szabadság” a felmorzsolt irodalomban, azóta nem működik. Lajos jellemének kisugárzását suhanckoromtól fogva átéltem, Varga Domokost később ismerhettem meg. Nagy volt embernek és költőnek, írónak mindegyik. Tamásiról nem elegen tudják, hogy egyik legjelentősebb magyar költőnk. Szelleme a zsarnokság ellen felkelt magyar nép zászlaján lobogott a forradalom győzelméig, november 2-ig, de az árulás és a szovjet tankok november 4-én vérbe fojtották a forradalmat és romba döntötték Budapestet. Nem személyes élményem, de hiteles forrásból tudom: az utcai harcok elcsitulásával, november 2-án, mikor az emberek újra dolgozni mentek, történetesen a Margit hídon át, a lángossütő azt kiabálta: „Friss meleg a forró lángos, le van sz..va Kádár János!”

Az 1923. január 1-jén született Tamási Lajos 1956-ban 33 éves volt. Elgondolhatjuk, micsoda költőformáló erőként élte át azt, hogy Petőfi Sándor szép napján született, s épp száz év után. Az is sorsszerű jellemformáló erő volt benne, hogy a forradalom idején cselekvőképes, bátor, higgadt, rendkívül türelmes férfi volt. Költői ereje teljében. A leverettetés éveiben aztán 33 évig úgy hajózott a magyar tengeren, mint a többi gályarab. A Keserves fáklya (Tamási L. kötete – a szerk.) ’89-ben, újabb 33 év múltán még fellobbant egy pillanatra. S aztán elaludt.

– A Kárpátalja című hetilap Versajánló rovatában tavaly októberben ajánlottam a kiváló versét.

– Nevét a forradalom idején szárnyára kapta a világhír. Ennek már hetven éve! Haláláig és halálán túl – a ’89-es „rendszerváltás” egyetlen reménykeltő pillanata kivételével – nem is hallhatott költőjéről Magyarország. Néhány éve a Piros a vér… érettségi tétel. Sorsom különleges ajándékának tartom az ő csepeli fogságát. Életben hagyták, száműzték hazájában, 20 évig Csepelre járt, megszervezte az Olvasó Munkás Klubot, melyben valódi munkások tömörültek, én köszörűs voltam. A gyárban eljött hozzám is a műhelybe személyesen. Mint művelődő munkások szervezetten írókkal, költőkkel, tudósokkal, művészekkel találkoztunk a klubban, lassan nyílt ki előttünk a világ. A magyar irodalom sok kiválóságával találkozhattunk. Például Kassák Lajossal, Veres Péterrel, sokakkal. Lassan lestük el, mi az emberi, írói, költői minőség, az emberi tulajdonságot egyre mélyebben tiszteltük, szerettük és kívántuk magunknak, közösségünknek, a társadalomnak. Írók, költők, könyvek mellett voltunk egész életünkben. Az ő szellemük és gyári barátaim szelleme ma is velem van, haláluk után is. Több jót nem is kívántam magamnak. A Hét Krajcárt is Tamásinak és Varga Domokosnak köszönhetem. Természetesen Móricz Zsigmondnak és a Móricz Kör tagjainak is. Móricz könyveire is Lajos nyitotta rá a szememet. Sok szeretetreméltó ismerősöm, barátom él tovább bennem a múlt század hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiből. Ott sejtettem meg, mit ér, mire képes az irodalom. Kifejezhetetlenül sokat. Varga Domokos szépirodalmi műveinek legjelentősebb darabjait tíz kötetben mi jelentettük meg. Nagy kiadók mellett. Életük utolsó éveiben. Gyakran találkoztunk, gondolatot, véleményt cseréltünk. Varga Domokos művei közt egyik leghíresebb a Kutyafülűek novellafüzér, sok kiadást megélt és elfogyott újra és újra, eleinte kétezer, majd ezer példányban. „Ötszáz példány alá nem megyünk!” – figyelmeztetett Dombi. A Ritkaszép magyar népmesék tizenkétszer fogyott el. Hálás vagyok a sorsnak és támogatóinknak: jó ügyet, igaz írókat, költőket szolgáltam, fiammal együtt. Az Olvasókért, tisztességesebb emberekért, egy tisztább, reményteljesebb jövendőért.

– Az irodalmi pályafutásod történelmi korszakokon ível át, a kádári diktatúrától a mostaniig. Más, fiatalabb jelentős írókkal is találkozhattál. Kiváló embereket mondhattál barátaidnak.

– Kortársaimnak tekinthetem a Kilencek költőit. Nagy László segítette útjukra őket, s ez nagyon sokat jelentett a múlt század hatvanas éveinek második felében, az egész magyar irodalomra nézve. Oláh Jánostól Utassy Józsefig felsorolhatnám valamennyit, komoly irodalomtörténeti jelentőségük vitathatatlan a magyar költészetben. Szerettem volna közéjük tartozni, késésben akkor a gyár foglya voltam, Angyalföldön, majd Csepelen. Tamási a kudarcoktól túlságosan óvta a körülötte forgolódókat. Engem elküldött Nagy Lászlóhoz, próbáljak szerencsét, úgy vélte őnála könnyebben előbbre juthatok. A magyar költészetben ő is a legnagyobbak közé tartozik.

– Gondolom, felejthetetlen élmény volt a számodra találkozni Nagy Lászlóval.

– Az Élet és Irodalom előszobájában találkoztam Nagy Lászlóval, ott adtam át neki verseimből egy csokorra valót. Nem is tudom, miket mondott, mondott-e valamit. Mintha inkább csak hallgattunk volna. A következő találkozásra átadott egy papírlapot, arra írta fel a kiadható verseim címét. Kicsit rosszalló hangsúllyal fűzte hozzá: „Ez amolyan szociáldemokrata költészet…” Hangjában mintha finom elutasítás lett volna. Meglepve feleltem: „Visszamegyek Tamásihoz.” – „Az jó!” – felelte.

Ma is úgy gondolom, neki is köszönhetem, hogy Tamási Lajos az Élet és Irodalom Új hang című rovatában bemutatta néhány versemet, ajánlást írt eléjük. Ennek folytatásaként a Móra Kiadóban Kormos István állította össze Csordítok nyírvizet című kötetemet. Mielőtt 1978-ban megjelent volna, Kormos meghalt 1977 októberében. Ott voltam a temetésén. Kormos legjobb barátja, Nagy László a botjára támaszkodva álldogált, talán várt valakire a temetőkapu közelében. Kicsit rápillantottunk egymásra. 1978 januárjában ő is meghalt.

Következő kötetem Változás címmel 1982-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál. Ezután újabb késleltetés következett. A Szépirodalmi Kiadó főszerkesztője A kihalt játszótér című kéziratomat elküldte a pártközpontba, a cenzor pedig levelében „ellenforradalmi” jelzővel illette, cím szerint megnevezve a kihagyandókat. Nem hagytam ki őket. Ezután újabb tíz év telt el. Tiprással és tipródásokkal. Előttem kiterítve című prózakötetem a Gondolat Kiadónál 1991-ben jelent meg, abban írtam meg pályakezdő éveim történeteit.

Tamási Lajos 1992. november 26-án meghalt. Ez a tény indította útjára kis kiadónkat, meg a barátság, a tisztelet és a szeretet. Azok megrendítő napok voltak!

– Aztán megváltozott minden, beköszöntött az a bizonyos szabadság.

– Az ám! Csak előbb kirúgtak a Magyar Papírtól (a Papíripari Vállalat saját belső újságja volt – a szerk.), mert ott voltam ’87-ben a lakiteleki rendszerváltó sátorban. Munkanélküliként hagytam abba a régit és úgy folytattam az új rendszert, majd újságíró voltam az Új Magyarország című lapnál, onnan is kirúgtak. Előtte a rendszerváltásért szervezkedtünk, tüntetni jártunk például a Duna-körbe; hazamentek az oroszok, eltemettük Nagy Imrét és mártírtársait. 1993-ban létrehoztuk a Hét Krajcár Kiadót, így lett első könyvünk Móricz Zsigmond elbeszéléseinek kötete, az eredeti Hét krajcár hasonmása, de még előtte az igazi első a Hazatérés, Tamási Lajos halálát követően válogatott versei. Harmadikként jelent meg az én válogatott kötetem cenzúrázatlan változata, A kihalt játszótér. Én költöttem a verseket, s én lettem a kiadójuk is. Ezeket követte Varga Domokos novellafüzére, a Kutyafülűek és Varga Domokos György És így tovább családszociográfiája, apa és fia munkája egy kötetben. Próbáltam megszokni, hogy igazgató, szerkesztő, adminisztrátor, segédmunkás lettem, ma is az vagyok, 33 éve pénzt kéregető koldusa szépségnek, jóságnak, tisztességnek, de cenzor nem lettem és nem leszek soha. Válogatott verseim kötetét Kuczka Péter szerkesztette, úgy jelent meg, ahogy mi akartuk, ő mutatta be a Magyar Írószövetség klubjában, 1993-ban. Itt kezdődött életünk új szakasza. És valahol itt ér véget, meglehet, még ebben az évben. Éppen ma érkezett meg hozzám, zárszóra, a Vérrel virágzó 1956. Hetven év – hetven vers, magyar költők antológiája. Én szerkesztettem, még el kell juttatni magyar olvasók és költők címére, nevére, a támogatóinkhoz is, Tiszakécskére és Mosonmagyaróvárra is, e két derék önkormányzathoz és néhány országos könyvterjesztőhöz is.

– Íróként mi a hitvallásod? Miért kezdtél el írni? Mit akartál és akarsz közölni az olvasókkal? Továbbá, ami igen fontos, mit üzensz, mit tanácsolsz a pályakezdő íróknak, költőknek?

– József Attila szavaival: ha nem íródna vers, „meggörbülne a világ gyémánttengelye”. Ahogy sokan mások, úgy kezdtem írni én is. Kamaszkorom óta egyedül vagyok. Akkor is, ha nem vagyok egyedül. Mindig muszáj kifejezni magam. Barátok között és nagyobb közösségben is. Kezdetben a belső kényszer ösztönös, de már tudom: minden tiltakozás ellenére a világ gyémánttengelye kopott és görbe! Tapasztaljuk, túl sok félelem és őrület zúdul nyakunkba. Beteg a világ, beteg a társadalom. Nevén kell nevezni, mi a baj, hogyan éljünk „infarktus-országban”. S hogyan ne féljünk! Rohant velem a mentő, nem voltam eszméletemnél. Amikor magamhoz tértem az intenzíven, nagy bajomban Istenhez folyamodtam: „…te voltál a hit doktorok kezében”. Később folytattam: „…megállt szívem újraindították, / nekem segítettél, / élni a halálból visszaengedtél, / s ha szeretsz még valóban, / szeresd a népem is, / segíts most népemnek, / alig dobogó, remegő szívének, / segíts a magyarnak, / segíts most, Teremtőm, emberi fajomnak.” Nagy László barátjára, Kormos Istvánra bízta üzenetét az emberiségnek: „Ha lesz emberi arcuk, csókolom őket.” Az én költőm, Tamási Lajos azt üzeni Északi föld című versében: „Le kell még a halált is győznöm…” Ha a mai fiatal tehetségek is követni akarják és tudják is költői hagyományainkat, akkor lesz még magyar költészet és szabadabb, emberibb jövendő Magyarországon. Ne hagyjuk, ne hagyjátok, hogy kihaljon a játszótér!

– Úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést! A további alkotói munkához jó egészséget és hosszú életet kívánok!

Lengyel János