Szuhay-Havas Marianna: Reménykeltős

Sötét erők, égő erdők, kis hitek,

könnybe rántják búzavirág szemetek,

bársonyhangon éjjel-nappal hadurak

hazudják, hogy nem lesznek már madarak.

Hazudják, hogy tönkrement már az egész,

félvilági szomorúság heverész.

Gyöngyhajakba hiába a koszorú,

úgyis jön majd derűre más szomorú.

Ki se mozdulj, el ne menj, mert csatatér,

a világon megmérgezett minden ér!

Szedd szét jóslatukat, vigasz, kegyelem,

Oldd meg kötésüket, igaz szerelem!

Csipke télen, virág nyáron a szívem,

csak az övé, mohaágyon szeretem,

és jöhet már akármilyen esemény,

lényegünkben hímezve lett a remény.

Napjainkban vadul tombolnak a sötét erők a nagyvilágban, a háborúk falják fel az érző emberiséget, véradókkal gyötrik elménk megmaradt hitét. Újabb és újabb gyötrelmeket talál ki számunkra a Gonosz. Minden javunkat akarja a háttérhatalom. Bűzös termékével tömi be a szánkat a politika, miközben egymásnak ugraszt hamis ígéretekkel, hazug szólamokkal. Viszont mindig ott van a remény, de legalábbis a vágya, hogy eljön az idő, amikor majd minden jobb lesz. Biztosan, elkerülhetetlenül. Csak még egy pici szuverenitásról kell lemondanunk. Igen, a remény hal meg utoljára, teteme egyedül aszik el, mert már nem lesz, aki elkaparja.

De félre a komor gondolatokat. Mit tehet a költő, ha ily sötét a valóság? Szavakból próbálja megformázni a reményt, hogy versével világítson az olvasónak, hogy az elhihesse, nincs még minden veszve.

Ezúttal Szuhay-Havas Marianna Reménykeltős című versét ajánlom a nagyérdemű olvasóközönség figyelmébe. A szerző az Art’húr Irodalmi Kávéház című Facebook-oldal szerkesztője. Fontosnak tartom, hogy az olvasók megismerjék a kortárs magyar szerzőket.

Lengyel János