Benedek Elek: Üres a ház, üres a fészek

Üres a ház, üres a fészek,

Magam elé szomorúan nézek.

Itt egy szoba, ott más bezárva,

Elnémult, el, az édes lárma.

Hol tegnap még gyermekhang csengett,

Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?

Temetőkertnél némább a házunk,

Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.

Vigasztalgat jó nagyanyóka:

Ne búsuljon már, nagyapóka.

Ez a világnak sorja, rendje:

A gyermekek elhagynak rendre.

Ősszel elszállnak vándormadárként,

De visszaszállnak ismét apránként.

Egyik tavaszra, másik nyárra,

S megújul az az édes lárma.

Könnybe borul szemem, de látom,

Hol van az én legjobb barátom,

Jó nagyanyó titkolja, rejti,

Maga búját értem felejti.

És indulunk, kart karba fonva,

Ki a kertbe, lassan osonva.

Tekintünk jobbra, aztán balra:

Nincs-e gyermek erre vagy arra.

Lelkünk gyermekként képzelődik:

Hátha Évi erre vetődik?

Tán Lacika? Tán kis Döncike?

(Ez a bece. Ez a kicsike.)

Bolond remény, de oly jól esik,

Öreg szívet ez lecsendesít;

S megtérve, lám meleg a házunk,

A tűz nem ég már, mégse fázunk.

Halottakat láttam az éjjel. Kedves halottaim látogattak meg angyalföldi otthonomban. Apai nagyanyám termetemet méregette. „Hogy megnőtt ez a gyerek, új ruhát hogyan varrok most rá?” – mondogatta, miközben a régi szekrényben matatott. „Lehet, hogy nincs is már itthon annyi anyag” – folytatta, de csak magának mondta. A szekrény régi darab, családi ereklye. Hozományban hozta magával Búcsúból, amikor végre megkérte a kezét az a fess nagybégányi legény, aki a kerékgyártónál dolgozott Beregszászban, nem messze a vonatállomástól. „Irénke, költözzünk össze! Meglátja, jól fogunk élni Beregszászban. Szépen keresek.” Ott éltek ők a város szélén, s ma ott is nyugszanak. A város szélén. Utódjuk én vagyok, az utolsó Lengyel ezen az ágon, mit oly serényen tépked a történelem szeszélye. Hat éve jártam otthon utoljára, meglátogattam őket is, mellettük pihen fiuk, egy másik János, az eredeti Janika. Egy árnyalak lép ki a sírból, egy másik korból, egy másik valóságból.

„Nem oda Buda, nekem ezek nem parancsolnak! Elvették mindenünk, és a vörös csillagra feszítettek. Az életem már oda, de becsületem nem adom!” – kiáltotta a mokány férfi, úgy tudta, ereiben székelyek vére forr. Szavait visszhangként zengte a nagymuzsalyi kúria. Anyai nagyapám családja a nagy világégés után Kárpátaljáig szaladt a román elől, de az csak utolérte. Itt hozta a sors elébe az árva leányt, kit nőül vett nyomban, s mindvégig tulajdonaként bánt vele. Nagyanyám sokat szenvedett, melynek egy részét édesanyámra testálta. Komor arccal tűrte a sorsát a konok beregi kálvinista. A jóból nekem is kijutott, apám halála rám hagyományozta a szerepet, ami megvetésének tárgyává tett haláláig.

Halál, elmúlás most is kijut e sokat szenvedett földnek. A népnek, mely foggal-körömmel ragaszkodik minden rögéhez. Az édes lárma régen elnémult, s egyre közelebbről hallatszik a fegyverek zaja.    

Lengyel János