9.11. mélyre nyúló gyökerei

A hidegháborús vakság ára

9.11. – ez a számsor vérrel írta be magát a történelembe. 2001. szeptember 11-én, helyi idő szerint 8 óra 46 perckor, majd 9 óra 03 perckor al-kaidás öngyilkos terroristák két eltérített utasszállító gépet vezettek bele a New York-i Világkereskedelmi Központ két ikertornyába, melyek 9 óra 59 perckor, illetve 10 óra 28 perckor leomlottak, s a központ kisebb, 3., 4., 5., 6. és 7. számú épületei is helyrehozhatatlan károkat szenvedtek. A harmadik eltérített gép a Pentagonba csapódott, lerombolva annak egy részét. A negyedik repülőn viszont (melynek célpontja a Capitolium vagy a Fehér Ház volt) az utasok fellázadtak, és a merénylőkkel vívott harcuk során a gép még Washington elérése előtt, Shanksville-nél lezuhant. A történelem eddigi legvéresebb terrortámadás-sorozata 2977 emberéletet követelt, gyökerei pedig Afganisztán XX. századi történelmébe nyúlnak vissza.

Az 1933-tól 1973-ig uralkodó Zahir sah óvatos reformokkal modernizálni kezdte a pastu többség mellett üzbég, tadzsik és hazara kisebbség által lakott közép-ázsiai országot. Tiszteletben tartotta a sajtószabadságot. Kötelezővé tették az elemi oktatást, feloldották a burkaviselet kötelezettségét, bevezették a koedukált osztályokat, rövid szoknyát is viselhettek a nők, akik emellett egyetemeken tanulhattak tovább, munkát vállalhattak, és választójogot kaptak. Ám 1973-ban – a gyógykezelés végett Európába utazott uralkodó távollétében – Mohammed Daud herceg, a sah unokaöccse az 1965-ben megalakult kommunista párt (Afganisztáni Népi Demokratikus Párt) segítségével államcsínyt hajtott végre, megdöntötte a monarchiát, kikiáltotta az Afgán Köztársaságot, amivel véget vetett a jogfolytonosságnak, és elindította a belpolitikai válságok sorát, melyek véres háborúkhoz, a szélsőségesek megerősödéséhez, és az al-Kaida megszületéséhez vezettek.

A magát elnökké tevő Daud hét kommunista minisztert is bevett a kormányába, politikai ellenfeleit bebörtönöztette (egyiküket halálra kínozták), a sajtószabadságot eltörölte, majd 1975-ben kirakta kormányából a kommunistákat, és egypárti diktatúrát vezetett be. Válaszul a kommunisták három év múlva a Szaúr Forradalma (a szaúr jelentése: bika) nevű hatalomátvételükkel elsöpörték uralmát, őt és családját lemészárolták, a börtönök pedig most már a volt elnök híveivel teltek meg. Az újonnan kikiáltott Afgán Demokratikus Köztársaság első elnöke Núr Mohammed Taraki lett, s bár a kommunisták törekvései részben olyanok voltak, ami egy polgári demokráciában is természetesek – a nők teljes egyenjogúsítása, földreform, az egyház és az állam szétválasztása, a vallási-törzsi jogrendszer helyett egységes világi törvénykezés, feudális előjogok eltörlése, általános tankötelezettség, gazdaságfejlesztés –, ám mindezeket egypárti diktatúrával, terrorral, politikai üldözéssel akarták megvalósítani. Emellett ateista programjuk során imámokat végeztek ki, nyilvánosan égettek Koránokat, ami fokozódó kommunistaellenességhez és vallási alapú ellenálláshoz vezetett. Megszületett az iszlamista mudzsahed mozgalom, mely dzsihádot, vagyis „iszlám szent háborút” hirdetett meg a kommunista hatalom ellen, ám a harcosok ekkor még kevesen voltak, és gyengén voltak felfegyverezve. A szovjetek 1979 első felében még nem is terveztek inváziót, ám az afgán kommunisták közt hatalmi harcok végül elvezettek hozzá. Taraki meg akarta öletni miniszterelnökét, Amint, ami azonban nem sikerült, sőt a kormányfő puccsal átvette a hatalmat. Tarakival végeztek, ám az új elnök lavírozni próbált a Szovjetunió és a Nyugat között, így Moszkva „ejtette”. 1979. december 27-én a különböző források szerint 40 vagy 50 ezer fős szovjet haderő nyomult be Afganisztánba, Amin palotáját kommandósok rohamozták meg, a renitens elnököt megölték, pártbeli ellenfelét, a hithű moszkovita Karmalt emelték államfői tisztségbe, majd a kommunista kormányerőkkel együtt harcot indítottak a mudzsahedek ellen. Az utóbbiak kiképzését és felfegyverzését viszont titokban már 1979 folyamán támogatni kezdte az amerikai vezetés, majd 1981-től Pakisztánon keresztül már áradni kezdett az amerikai fegyver, utánpótlás és pénz a felkelőkhöz. Az USA vezetése ugyanis egyrészt tartott a Szovjetuniónak a térségben való megerősödésétől, másrészt vissza akarták fizetni a kölcsönt azért, amiért a vietnami háborúban a szovjetek és a kínaiak felfegyverezték Észak-Vietnamot, valamint a dél-vietnami gerillákat, s „Vietnamot” akartak csinálni Moszkva számára. Eközben egyre több szovjet egységet vezényeltek Afganisztánba, 1985-ben már 120 ezres haderő állomásozott, illetve harcolt az országban. Egyúttal pedig az arab országokból özönleni kezdtek az iszlám szélsőségesek Afganisztánba, ők lettek az „arab-afgánok”, köztük a gazdag szaúd-arábiai családból származó Oszama bin Laden, aki a mudzsahedek egyik vezetője lett, és akinek a CIA bombabiztos bunkert létesített…

A harcok mindkét oldal részéről rendkívül brutálisak voltak. A szovjetek és a kormányerők lerombolták a mudzsahedeknek menedéket adó falvakat, lakóikat elűzték, fogságba vetették vagy legyilkolták, saját veszteségeik csökkentése végett nehézfegyverekkel lőtték az iszlamisták által ellenőrzött területeket, tekintet nélkül a polgári áldozatokra, napalmot és vegyi fegyvert is bevetettek a mudzsahedek és az általuk ellenőrzött falvak ellen. A dzsihadisták pedig vagy nem ejtettek foglyokat, vagy borzalmas kegyetlenségeket követtek el velük szemben: szemkiszúrást, kasztrálást, élve nyúzást. Természetesen az amerikaiak mondhatták volna – és mondaniuk kellett volna –, hogy szadista barbárokkal nem közösködnek, ám a hidegháború felülírta a morális aggályokat. Igaz, olyan mudzsahed hadúr is volt, Ahmad Sah Maszúd, aki tisztességesen bánt a foglyokkal, és bár éppúgy iszlamista volt, mint a nyugatellenes Hekmatjar vagy mint bin Laden, hozzájuk képest viszonylag kevésbé volt szélsőséges. Mindenesetre az USA vezetésének el kellett volna gondolkodnia rajta: azok után, hogy 1979-ben Iránban iszlamisták döntötték meg az Amerika-barát sah uralmát, okos dolog-e fegyvert adni dzsihadista szélsőségesek kezébe. A hidegháborús vakság azonban felülírta az ítélőképességüket. Megjegyzendő: Pakisztán, Irán, sőt Kína is támogatta a felkelőket.

Az 1985-től kibontakozó peresztrojka során aztán 1988–1989-ben a reformkommunista szovjet vezetés kivonta a megszálló erőket Afganisztánból, ahol ekkor már a Moszkva által 1986-ban leváltott Karmal helyett Nadzsibullah volt az új kommunista elnök. 1988 azonban nemcsak a szovjet csapatkivonás kezdetéről lett nevezetes, hanem arról is, hogy Laden ekkor szervezte meg a mudzsahedek egy részéből az al-Kaida nemzetközi iszlamista terrorszervezetet, mely ekkor még nem nagyon hallatott magáról. Annál inkább több mudzsahed hadúr, akiket csak a dzsihád egyesített, de már a szovjet kivonás közben kezdtek egymás ellen fordulni, majd miután az orosz kormány 1992-ben, a Szovjetunió szétesése után nem küldött több támogatást Nadzsibullahnak, és a mudzsahedek elfoglalták Kabult és egész Afganisztánt (a megdöntött kommunista elnök az ENSZ kabuli missziójára menekült), kezdetét vette a hadurak polgárháborúja az ország fölötti hatalomért. És ebben nem kímélték sem egymást, sem a polgári lakosságot, nehézfegyvereket is (ágyúkat, rakétákat) bevetve, tekintet nélkül a civilekre. 1994-ben aztán a szuperszélsőséges tálibok is bekapcsolódtak a harcokba, 1996-ban elfoglalták Kabult, 2000-re Afganisztán 95 százalékát, csak északkeleten küzdött még ellenük az Északi Szövetség. Eközben az al-Kaida is színre lépett, és az egykor Amerika által támogatott Laden részben az amerikaiak által támogatott mudzsahedekből verbuválódott terroristáival Amerika ellen fordult. Laden ugyanis Szaúd-Arábiára amerikai gyarmatként kezdett tekinteni, alaptalanul, illetve felháborodott azon, hogy az 1991-es öbölháborúban „hitetlenek tapodták az iszlám szent földjét”, vagyis Szaúd-Arábiát. A terrorszervezet 1993-ban viszonylag kisebb robbantást követett el a Világkereskedelmi Központ ellen, 1998-ban felrobbantotta az Egyesült Államok kenyai és tanzániai nagykövetségét. Laden támogatta a tálibok hatalomra kerülését is, cserében védelmet kapott tőlük, és terroristakiképző táborokat létesíthetett Afganisztánban. Majd jött 2001. szeptember 11. Az amerikaiak Szovjetunióra szegezett fegyvere visszafordult az Egyesült Államokra.

Megjegyzendő: a szovjetek afganisztáni háborúja a hidegháború mellékhadszíntere volt, az USA a felpörgetett fegyverkezési versennyel és a szaúdiakkal megegyezve, a kőolaj-kitermelés növelésével, a kőolaj világpiaci árának a lenyomásával kényszerítette térdre gazdaságilag a Szovjetuniót, így nyerve meg a hidegháborút. A mudzsahedek támogatása csak arra volt „jó”, hogy megszülessen az al-Kaida, és hatalomra kerüljenek a középkori viszonyokat – kézlevágás, agyonkövezés, nők másodrendű emberekként való kezelése – visszahozó tálibok. Pedig voltak elrettentő történelmi példák. A II. világháborúban az amerikaiak támogatták a japánok ellen harcoló vietnami kommunista partizánokat, akiket aztán nem tudtak legyőzni, illetve a britek támogatták a japánok ellen küzdő malájföldi kínai kommunista gerillákat, akiket csak tíz évig tartó dzsungelháborúban tudtak legyőzni. Igaza volt Georg Wilhelm Friedrich Hegel német filozófusnak, amikor azt mondta: „A történelemből azt tanuljuk meg, hogy a népek és a kormányok soha semmit sem tanultak a történelemből…”

Lajos Mihály