Kosztolányi Dezső: Nyárutó
Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan,
s csorogni kezd a vére bíbora.
Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem,
rég kialudt, halott szivet takar.
Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,
szivében kínok és fájdalmak üszke,
s még hallja, amint fujja-fujja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
1907
Kosztolányi Dezső az egyetemes magyar irodalom egyik kiemelkedő poétája. Művei ma is népszerűek, ma is olvassák az emberek. Nem véletlenül választottam ezt a versét, melyet még 1907-ben írt, hiszen a sorai ma is aktuálisak. Hány szegény, sebesült katona fekszik a keleti front véráztatta földjén, arra várva, hogy megmentsék, vagy végre eljöjjön értük a halál? A megváltó halál, ami minden problémát megold. Végérvényesen. Mindörökre. A versben az ősz tépi le kötéseit, hogy vére bíbora csorduljon a tájra. A nyár hiánya, távolmaradása utal a halálra. Minden elmúlás szomorú, ugyanakkor minden elmúlásban ott van az újrakezdés, az új lehetősége. A nyár után jön az ősz, majd a tél, a tavasz, és újra itt a nyár. Az örök körforgás, ahogy azt már alsós kisiskolásként megtanultuk. De az már egy másik nyár lesz, egy vadonatúj. A tavalyi viseltes már csak az emlékeinkben él tovább.
Véget ért egy újabb nyár, életem ötvenharmadik nyara. Volt benne utazás, találkozás jó barátokkal, irodalmi rendezvények, Ünnepi Könyvhét, szörnyű meleg, aszály, politikai káosz, féktelen mulatozás, polgárháborús lincshangulat, háború, betegség, halál. Idehaza majdnem kiszáradtak a folyók, egyes tavak egészen, miközben Nepálban sárlavina pusztított. A híradásokban egymást érték a katasztrófák, erdőtüzek, földrengések, vulkánkitörések. Nekünk szomorú hírek, de másoknak ez a húsbavágó valóság.
Véget ért a nyár, az idei. 2026-ban már nem lesz több, a kalendárium nem jegyzi az indián nyarat. Ezen a nyáron számos híres és kevésbé ismert ember hagyott itt minket, ezzel szűkítve személyes világunkat. Kosztolányi Dezsőtől vett idézettel búcsúzom a római neveket viselő hónapoktól: „Távollevő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes, s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor tudatára ocsúdunk annak, hogy alaposan becsaptuk magunkat és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami nagyon kellemest látnánk s nem a legkellemetlenebbet.”
Lengyel János


