Amikor jókora földhidak kötöttek össze szárazulatokat

Beringiától a Bass-földig

Bolygónk több pontján, ahol ma szorosok és hullámzó tengerrészek választanak el egymástól szigeteket vagy éppen kontinenseket, egykor szárazföldek zöldelltek, melyeken állatok és emberek vándoroltak új legelők, illetve új vadászterületek felé. De kik és mikor keltek át e rég elveszett világokon? A legújabb régészeti és genetikai kutatások nyomába szegődve induljunk el Beringiától Tasmániáig, hogy kiderítsük, miként léptek először emberi lábak korábban érintetlen szigetekre, kontinensekre.

A pleisztocén–holocén jégkorszak eddigi utolsó, 10 ezer éve véget ért eljegesedése, a Würm-glaciális idején a szárazföldekre telepedett óriási jégmezők akkora irdatlan mennyiségű vizet kötöttek meg, hogy a világóceán szintje 120–130 méterrel alacsonyabb volt a mai tengerszintnél, így megannyi sekély tengerrész szárazfölddé vált. Ezek legészakabbika Beringia volt, amelynek észak–déli szélessége a legnagyobb kiterjedése idején elérte az 1600 km-t, nyugat–keleti irányban pedig a Léna torkolatától a Mackenzie torkolatáig húzódott, s magában foglalta a mai Bering-szorost, a Kelet-Szibériai-, a Csukcs-, a Beaufort-, valamint a Bering-tenger jelentős részét. Glaciális kori hideg, száraz, füves puszta terült el itt, amelyen gyapjas mamutok, gyapjas orrszarvúk, sztyeppei bölények, rénszarvasok legelésztek, s a valaha élt legnagyobb medvefélék, a tömpe orrú medvék, az afrikai oroszlánnál termetesebb beringiai oroszlánok és az óriásfarkasok vadásztak rájuk, valamint az emberek. A genetikai vizsgálatok szerint az ázsiai csoportoktól elkülönült paleoindián (ősindián) népesség 25–30 ezer éve jelent meg Beringia területén, és izolálódott. Észak-Amerika belső területeire 16–20 ezer éve vándoroltak át, bár egyes vitatott, de egyre inkább elfogadott régészeti leletek szerint a tengerpart mentén talán már 30 ezer éve megindult a terjeszkedésük nyugat, délnyugat, majd déli irányban. Az északkelet-szibériai jukagirok és a csukcsok hagyományaiban szereplő legendás népek, az omokok, illetve az ankalitok pedig Beringia északnyugati területeit népesítették be, ám a glaciális végén bekövetkezett tengerszint-emelkedés miatt délebbre vándoroltak, majd beolvadtak a jukagirokba, a csukcsokba és részben az eszkimókba.

Beringiától délre, az Ohotszki-tenger déli része is szárazfölddé vált, és összekapcsolta az Amur torkolatát, Szahalint, Hokkaidót, valamint a Kuril-szigetek déli tagjait. A szigetcsoport közepén viszont egy rendkívül mély óceáni árok húzódik, amely akkor is elválasztotta a déli szigetektől az északiakat, amelyek meredek vulkanikus szárazulatokként emelkedtek ki a habokból, ám a köztük lévő tengerrészek keskenyebbekké váltak, így az egyszerű tutajokkal, illetve egyetlen fatörzsből kivájt csónakokkal hajózó őskőkorszaki emberek számára nem jelentettek komoly akadályt az átkelések, be tudták népesíteni a szigeteket. A Koreai-szoros ugyancsak szárazzá vagy minimális szélességűvé vált, a déli japán szigetek (Rjúkjú, Sikoku), valamint a fősziget, Honsú íve pedig egyetlen összefüggő szárazulatot képezett, csak Hokkaidót választotta el tőle a 20–40 km szélesre csökkent, a paleolitikumi ember által is áthajózható Cungaru-szoros. Így a Japán-tenger szinte teljesen bezárt beltengerré vált, az őslakos ainuk pedig a Koreai-félsziget, illetve az Ohotia részét képező Szahalin felől vándoroltak be Japánba mintegy 15–30 ezer évvel ezelőtt. Míg a japánok csak Kr. e. 1000 és Kr. u. 100 között érkeztek meg a szigetvilágba, fejlettebb hajókkal szelve át a Koreai-szorost.

Az Egyenlítő közelében a Maláj-félsziget, Szumátra, Jáva, Bali, Borneó és az utóbbi testéből a Fülöp-szigetek felé nyújtózkodó, akkor még hosszú félszigetnek számító Palawan együtt alkotta az indonéz szigetvilág nagy részét magában foglaló Szunda-földet. A többi indonéz szigetet, a Kis-Szundákat, Celebeszt, a Maluku-szigeteket és Timort a jelenleginél kisebb távolságok választották el egymástól, Timor és Észak-Ausztrália közt 70–90 kilométerre csökkent a távolság, Palawanról pedig egy keskeny tengerszorost leküzdve könnyen el lehetett érni a Fülöp-szigetekhez tartozó Sulut. Így Szunda-földön keresztül mind a Fülöp-szigetekre, mind az Új-Guineát, Ausztráliát és Tasmaniát összefogó Sahul-földre is eljuthattak az őskori vándorok. Megjegyzendő viszont, hogy a Fülöp-szigetek ekkor sem alkottak egységes szárazföldet, csak több kisebb-nagyobb tömböt, amelyek között rendkívül keskeny tengerszorosok húzódtak. Az első embercsoportok 25–35 ezer éve vándoroltak be ide az ázsiai kontinensről. Vadászó, gyűjtögető, nomád életmódot folytató, sötét bőrű, alacsony termetű negritók voltak, mint például a fősziget, Luzon belsejének őserdeiben lakó aéták, valamint a szigetvilágban elszórtan élő más hasonló törzsek. A Fülöp-szigetek benépesülésének második, nagyobbik hullámára aztán Kr. e. 4000-ben került sor, amikor a Tajvan felől hajókkal érkező, fejlettebb kultúrájú, társadalmú, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó, letelepedett életmódot folytató filippinók vették birtokba a szárazulatokat.

A Sahul-földre pedig két útvonal is vezetett a Szunda-földről. Az északi a mai Borneó területéről indult, és Celebeszen, valamint a Maluku-szigeteken keresztül a jelenlegi Új-Guineára vezetett. Őserdőkkel borított szárazulatokat érintett, Celebeszen pedig ma is láthatók a Mans-Pangkep-barlangban felfedezett, 50 ezer éves barlangrajzok, az emberiség legkorábbi barlangfestményei. A déli út Balitól indult, és a Kis-Szundákon, majd Timoron át, akkoriban döntően szavannás szárazföldeken keresztül Észak-Ausztráliába vitt. Mindkét útvonalon 50–65 ezer éve zajlott le a Sahult benépesítő bevándorlási hullám. Az északi ágon a pápuák haladtak, valamint az ausztrál őslakók egy része, míg a délin az ausztrál bennszülöttek és a tasmaniai őslakosok. Északon a Szunda-földet elhagyva a mainál nagyobb kiterjedésű szigeteket elválasztó tengerrészeken viszonylag könnyebben átjutottak, ám a Maluku-szigetektől az Új-Guineai Madárfej-félszigetig és az azzal összekapcsolódott kisebb szigetekig már 65–85 km széles, délen pedig Timortól az északnyugat-ausztráliai partokig 70–90 km szélességű nyílt vízfelületen kellett áthajózniuk. A szorosokon, tengerrészeken a kísérleti régészet szerint óriásbambuszból készített tutajokon keltek át. Ausztrália földjén a keleti és a déli partok mentén, illetve a kontinens belsejében a pleisztocén kori folyóvölgyekben haladtak előre, belakva a világrészt, a tasmaniai bennszülöttek pedig a szárazra került Bass-szoros helyén elterülő Bass-földön átgyalogolva érték el Tasmaniát. A glaciális végi tengerszint-emelkedés aztán 12–8 ezer évvel ezelőtt elöntötte az ősi földhidakat, amelyek kulcsfontosságú szerepet játszottak a Föld kisebb vagy éppen hatalmas területeinek a benépesítésében.

Lajos Mihály