Amikor fel akarták számolni a családot

Társadalmi katasztrófához vezetett

Ha egy szélsőséges párt, mozgalom hatalomra jut, átgondolatlan társadalommérnökséggel hihetetlen károkat tud okozni egy társadalom szövetében. A legabszurdabb társadalommérnöki kísérletre pedig Szovjet-Oroszországban, majd a belőle kinőtt Szovjetunióban került sor az 1917. november 7-i kommunista puccs után, amikor a szexuális forradalom során fel akarták számolni a családot.

A bolsevikok – hatalomra kerülésüket követően – nemcsak a politikai berendezkedést és a gazdaság szerkezetét, hanem a magánéletet, a házasságot és a szexualitást is teljesen új alapokra akarták állítani, így következett be a szovjet szexuális forradalom. Ennek elméleti alapjait Karl Marx és Friedrich Engels munkái szolgáltatták, melyekben a „tudományos” kommunizmus szülőatyjai a hagyományos családot a kapitalista elnyomás és a női rabszolgaság intézményesített formájának tekintették. A bolsevikok pedig létre is akarták hozni a hagyományos család nélküli társadalmat. A gyakorlati megvalósítás Alexandra Kollontajhoz, az első szovjet kormány népjóléti népbiztosához, majd a Szovjet Kommunista Párt Nőosztálya (Zsenotgyel) vezetőjéhez és a feminista marxizmus kulcsfigurájához kötődik. A társadalommérnökség során aztán törvények sorát fogadták el. A Családjogi Kódexben eltörölték az egyházi házasságot, mely intézkedés az ortodox egyház ellen irányult. A válást abszurditásig menően megkönnyítették: bármelyik házasfél bármilyen indok nélkül elválhatott. A világon elsőként tették teljesen legálissá és ingyenessé az abortuszt az állami kórházakban, s bármilyen indok nélkül el lehetett végeztetni a művi terhességmegszakítást. Megszüntették az azonos nemű személyek közötti nemi kapcsolat büntethetőségét, amennyiben felnőttek között jött létre, közös megegyezéssel. S ugyancsak megszüntették a házasságon kívül született gyerekek hátrányos megkülönböztetését. A két utóbbi intézkedés még haladó is volt. Ahogy a Zsenotgyel azon célkitűzése is normális volt, hogy felszámolják az analfabetizmust, és bevonják a nőket a munka világába. A nők politikai öntudatra ébresztése azonban valójában a kommunizmus iránti elkötelezésüket jelentette. Az pedig teljesen eszement dolog volt, hogy úgy vélték: a nők csak akkor lehetnek szabadok, ha „megszabadulnak” a háztartás és a gyermeknevelés „terhétől”, ezért állami bölcsődéket, menzákat, közösségi mosodákat kezdtek szervezni, s mindemellett Kollontaj támogatta a kötöttségek nélküli szexuális viszonyokat is. A szexuális forradalom elején még Lenin volt az államfő, aki a magánélet terén elég konzervatív volt, úgy gondolta: a fiataloknak nem a nemi vágyaik gáttalan kiélésére, hanem a tanulásra és a kommunizmus építésére kell fordítaniuk az energiájukat. Ugyanakkor hithű marxistaként elfogadta, hogy a hagyományos polgári családmodellt át kell alakítani, és a polgárháborús pusztítások után gazdasági megfontolásból támogatta a nők újjáépítésbe való bevonását. A pártvezetésen belül Lev Trockij sem volt híve a nemi szabadosságnak, de igenelte a hagyományos családmodell eltörlését, és úgy vélte: a nők teljes felszabadulása végett az államnak kell átvennie a gyermeknevelést és a háztartást. Nyikolaj Buharin, a párt akkori elméleti szakembere ellenben kifejezetten támogatta a fiatalok kötetlen nemi kapcsolatait, és a fiatal kommunisták közti „szabad szerelem” egyik legfőbb támogatója volt. Sztálint viszont kizárólag a hatalom megszerzése érdekelte, és nem fordított figyelmet a szexuális forradalomra.

A szexuális forradalom külön fejezete volt a Szovjet-Közép-Ázsiában lezajlott reform­program. A cári Oroszország – bár gyarmatosította a térséget – a „békés egymás mellett élés” jegyében meghagyta a többnejűséget, a hagyományos szokásjogot (az adatot), az iszlám törvénykezést (a sariát), a lányok adásvételét, a gyermekházasságot (akár 9–12 éves lányokat is férjhez adtak), valamint az egész testet elfedő női öltözet, a parandzsa (a csador helyi változata) viselését. A szovjetállam mindezt betiltotta, ami lényegében a feudális viszonyok eltörlését és a modernizációt szolgálta. Megannyi konzervatív gondolkodású muszlim férfi azonban ellenállt, sok Zsenotgyel-aktivistát, felvilágosítót, parandzsát levető nőt megcsonkítottak vagy megöltek. A hatóságok reakciója nem váratott magára: a gyilkosságok elkövetőit ellenforradalmi terroristákként golyó általi halálra ítélték vagy a Gulágra hurcolták, és a gyilkosságokra uszító vallási személyek (mullák) sem jártak jobban.

A társadalom alapvető építőköve, a hagyományos család felszámolására tett kísérlet viszont katasztrófához vezetett. A kötetlen nemi kapcsolatok – egyes radikális Komszomol-csoportokban a lányok számára szinte kötelezővé tették a „szabad szerelmet”, ha valamelyikük ellenállt egy pártvezetőnek, akkor ellenségnek bélyegezték – a higiénia mellőzésével együtt oda hatottak, hogy járványszerűen terjedtek a nemi betegségek: a szifilisz, a gonorrhoea. A könnyű váláslehetőséget felhasználva, férfiak tömegesen hagyták el a teherbe esett vagy a korosodó feleségeket, akik szociális védőháló nélkül maradtak. Gyermeküket egyedül nevelő nők kényszerültek rá – sokan –, hogy munkájuk mellett prostitúcióból is éljenek. Rengeteg gyereket elhagytak, az árvaházak nem tudták befogadni őket, az utcán éltek, az országban kóboroltak – 7–9 millióan –, rablásból, koldulásból, prostitúcióból tartották fenn magukat, s maga a tömeges prostitúció is – a higiénia figyelmen kívül hagyásával – kedvezett a nemi betegségek terjedésének. Az abortuszok száma pedig robbanásszerűen megnőtt. Mivel a fogamzásgátlás kezdetleges volt, a művi terhességmegszakítás vált a legfőbb születésszabályozási módszerré. Moszkvában az 1920-as évek végén már több abortuszra került sor, mint születésre, s a tömeges művi terhességmegszakítás már demográfiai krízissel fenyegetett.

Ekkor már a pártvezetés és maga Sztálin is felismerte, hogy a szexuális forradalom által kiváltott anarchikus állapotok veszélyeztetik az állam stabilitását, a fegyelmet és a nehézipar tervezett felfejlesztését. Megindult hát a konzervatív visszarendeződés. Sztálin 1930-ban felszámolta a Zsenotgyelt, mondván, hogy a Szovjetunióban már meg van oldva a „nőkérdés”. A nemi szabadosságot már nem a kommunista társadalom velejárójának, hanem „kispolgári csökevénynek” minősítették. Az új embereszmény a fegyelmezett, a munkának és a pártnak élő állampolgár lett. 1934-ben újból büntetendővé tették a homoszexuális viszonyt. Az 1936-os Családjogi törvényben a válást megnehezítették, komoly illeték befizetéséhez kötötték, és büntetendővé tették a tartásdíj elmulasztását, emellett pedig szinte teljesen betiltották az abortuszt, amire csak egészségügyi válsághelyzetben kerülhetett sor, még bűncselekmény révén bekövetkezett teherbeesés esetén sem engedélyezték. Persze, voltak nők, nem is kevesen, akik a fogamzásgátlás kezdetlegessége miatt továbbra is vétettek el magzatokat, s titokban orvosok vagy bábaasszonyok hajtották végre az abortuszt, sietve, gyakran nem megfelelő higiéniai körülmények közepette, ami a nők halálához (főleg vérmérgezés miatt) vagy súlyos megbetegedéséhez és végül meddővé válásához vezetett. Mindenesetre a szovjet társadalom visszatért a hagyományos családmodellhez. Csak a közép-ázsiai tagköztársaságokban végrehajtott modernizációs reformokat hagyták érvényben, melyek a haladást szolgálták, ám mindezt beárnyékolta a kommunista diktatúra, valamint sok mecset bezárása, ami megsértette a vallásszabadsághoz való jogot. Az utcagyerek-kérdést pedig részben kemény eszközökkel oldották meg. A GPU (az NKVD elődje) katonai razziákkal szedte össze a kóborló gyerekeket, akiket különleges, zárt munkakolóniákba kényszerítettek. A leghíresebbet a szovjet pedagógia atyja, Anton Makarenko vezette, aki katonai fegyelmet tartott fenn, munkára nevelte a gyerekeket – ami hasznos és szükséges volt, a kommunista agymosás viszont nem –, hogy hasznos szovjet állampolgárokat faragjon belőlük. Akik viszont kezelhetetlenek voltak, azokat – miután Sztálin 1935-ben 12 évre csökkentette a halálbüntetés alsó korhatárát – kivégezték. Az 1930-as évek közepére eltűntek az utcagyerekek…

A Szovjetunióban aztán tabusították a szexuális forradalom kérdését, mivel nem illett bele a feddhetetlen párt dogmájába. A kísérlet azonban megmutatta, hogy elmebeteg társadalommérnökségek katasztrofális következményekkel járnak.

Lajos Mihály