Török Nándor: Létkérdések

Sóhajtásnyi pillanat?

Kérészek kurta röpte két végtelen között?

(A teremtő lemondón legyint:

költői kérdés már megint;

De nem!

Rossz álmaimban mindig üldözött

e kérdés, de nem néztem soha hátra,

mert nincs válaszkényszerem,

mégis,

alagútjából a napfényre vágyva

zakatolt bennem a nagybetűs Igen

egy tekervényes gondolatsínen.)

Igen!

Mint vétlen parányokban az öröklött erő

rezdülése e táguló mederben,

hol az ősi körforgás léptéke szerint

egy-két emberöltő nem is mérhető,

s a Faj okkal

(más fajokkal össze nem keverten)

él és hal,

szaporodik a többi halandóval,

miközben értőn és megértőn

a hittel küzd a puszta értelem.

Minden hiába!

Lelkünk szárnyalni úgyis képtelen.

Nem teljesülhet a vágyott óhaj,

már tele van ígérettel, szóval

a felhők fölötti égi téka,

s kísért a hit hitvány maradéka:

Porhüvelynyi energiánk szárnya

meg se borzolja a mindenség fövenyét,

aggó kérdőjellé görbül meg a lét,

s a röppályának látható a vége,

hol tudásunk a közös mélybe vész

mielőtt a valóság partjára érne.

Kész.

– Hinni? Nem hinni? Mért ne!

Ennyi az egész?

(Hiszünk is, nem is,

s lebegünk könnyűvé váltan

öntelt hitünk légáramában.

Hisszük, hogy ez valami más.

– Új tudás,

a várva várt a szárnyalás?

Dehogy!

Csak könnyűnek találtatva álmodunk

mulandó jövőt a mában,

s nem tudjuk balgaságunk honnét vétetett,

hallucinálunk magunknak szép, új életet.)

Igen. Sóhajtásnyi pillanat,

halk szusszanás csupán a földi lét.

Cseppnyi kábulat. Nem csoda.

Csak önámításunk megvalósulása,

miközben szunnyad a tudat.

Hiába imádkozunk. Ez, ilyen!

Fohászunk célba nem talál soha,

mert egy bennünk fénylő atomrácsban,

több fényévnyi távolságban pihen

a valódi alkotó,

kit úgy is hívhatunk: a Jó.

– Bravó!

S mi marad itt nekünk? Mi az a fellegek alatt,

mi csírát bontva megfogan?

Ki az, ki velünk együtt sorsszerűn lebeg?

Csak az emberteremtette istenek,

akikkel sokra soha nem jutunk,

mert mindig emberi módon

(hogyan máshogyan?)

intézik kérész sorsutunk.

Török Nándor jó barátom, számos közös rendezvényünk volt már. Szerzőként ott volt a Magyar Múzsa 2017-es újraindulásánál, nemrég pedig rovatvezető szerkesztőként csatlakozott a Magyar Múzsa Baráti Társaság oldalához. Nemrég vendégem volt a Mitracsek Presszó! című kulturális rendezvénysorozatomban, Rákospalotán. Mondhatni, hogy földik vagyunk, néhány hónapja hozta le a Kárpátalja a vele készített interjúmat. („Kinyílt néhány ajtó, és beléphettem...” | Kárpátalja) Ezúttal a Létkérdések című versét ajánlom az önök becses figyelmébe!

1965-ben született Királyhelmecen, ma Budapesten él. Nagykaposon és Selmecbányán járt gimnáziumba. 18 éves koráig Lelesz községben élt. 1989-ben Budapesten szerzett kertészmérnöki diplomát. Bevallása szerint 1984-ben kezdte a versírást, majd komolyabban 2010-től kezdett foglalkozni a költészettel. 2015-ben jelentek meg az első versei az Agria című folyóiratban, azóta rendszeresen publikál több irodalmi lapban. 2015 valóban fontos év volt a számára, hiszen a Kaiser László vezette Hungarovox Kiadó ekkor jelentette meg az első kötetét. Azóta ezt számos újabb könyv követte. Jelenleg A hetedik című irodalmi portál szerkesztője. Az alkotás mellett jelentős irodalmi szervezői munkát is végez. Évek óta szervezi és vezeti a Költészet és Valóság című programot.

Így vall a költészethez fűződő viszonyáról: „A versek, a költészet számomra mindig is mentőövet jelentettek és jelentenek, egy menekülési lehetőséget biztosítanak bizonyos szituációk, jelenségek feldolgozásához, megértéséhez, megoldásához. Egyre inkább szükségem van erre, hogy a világban az általam elképzelt értékrend hiánya ne zavarjon, és együtt tudjak élni vele (a megváltoztathatatlannal). Ezért fontosak a versek, akár olvasom, akár írom őket.

Emellett persze lenyűgöz a nyelv szépsége, a szavak variálhatósága, a bennük lévő rejtély megfejtésének élménye. Magával ragad ugyanabban a sorban a betűkbe bújtatott szórakoztató játék és a szárnyaló gondolat filozófiája.”

Lengyel János